A Husky Hadmûvelet

1943. július 9-én éjszaka a szövetségesek megindítják a Husky hadmûveletet, melynek célja Szicília elfoglalása és így a lábuk megvetése Olaszország területén. Másodlagos célként tehermentesíteni akarják a Szovjet erõket a keleti fronton, ami sikerül is, mivel Adolf Hitler az elit Liebstandarte SS Adolf Hitler hadosztályt kivonja a keleti frontról és Szicíliába vezényli. Éppen a kurszki csatával egy idõben, ami részben hozzájárult a szovjetek ottani gyõzelméhez.
A szigetet délrõl George S. Patton 7. hadserege (“Shark Force” Bradly, “Joss Force” Truscott és a tartalék), keletrõl pedig Bernard L. Montgomery 8. hadserege támadja, benne a Guy Simonds tábornok által vezetett kanadai erõkkel. Az akciót Dwight D. Eisenhower és Harold Alexander tábornok közösen felügyeli. A védekezést Albert Kesselring parancsnoksága alatt Alfredo Guzzoni, Fridolin von Senger und Etterlin és Hans-Valentin Hube tábronokok irányítják.

A Fustian (Dagályosság) Hadmûvelet

A Husky Hadmûveleten belül külön hadmûvelet irányult a Simeto folyón átívelõ egyetlen híd, a Primosole híd elfoglalására és megtartására. Az akció 1943. július 12. 19:30-kor kezdõdik. A brit elsõ légiszállítású hadosztály (1st Airborne Division) elsõ ejtõernyõs ezrede (1st Parachute Brigade) megpróbálja elfoglalni és tartani a hidat, amíg a három nappal korábban délen landolt XIII. hadtest odaér. Mivel a híd az egyetlen átkelõhely a folyón, ezért csak ezen az úton tud a 8. hadsereg kijutni a Catania síkságra.

Több akadályba is ütköztek a britek. Az ejtõernyõsöket szállító repülõk Észak-Afrikában szálltak fel és meghibásodás okán sok visszafordult. Emellet jó párat lõtt le az ellenséges és a szövetséges légvédelem is. A légvédelmi tûz egy elég nagy területen szétszórta az ezred gépeit.

Az elsõ gépek 22:20-kor érkeztek meg a ledobási zónába. A 3. ejtõernyõs zászlóalj és a Királyi Utászok a folyótól délre 19 km-re érnek földet, a többi egység az Etna lejtõin, 32 km-re északra a folyótól. A leérkezõ ejtõernyõsök egy része az 1. Fallschirmjäger géppuskás zászlóalj tüzébe ugrik, és aki túléli a földetérést, azonnal hadifogságba esik. Ennek ellenére az 1. ejtõernyõs zászlóalj 50 embere eléri a hidat és megakadályozza, hogy az olaszok felrobbantsák azt, ekkor csatlakozik hozzájuk Lathbury ezredes 40 ejtõernyõse, aki megszervezi az ellenállást a híd körül. További ejtõernyõsök érkeznek és kb. 120-an végül beássák magukat a híd déli és északi oldalán. A híd déli oldalán települ a ezredtörzs és a tábori elsõsegély hely. Az éjszaka folyamán megérkezik még pár vitorlázó gép, amelyek végre meghozzák a híd védelméhez elengedhetetlen 6 fontos ágyúkat. A gépekkel érkezõkkel együtt immáron 295 fõ védekezik a hídnál. A kis létszám nem az egyetlen probléma, ugyanis a védõk mindössze három páncéltörõ ágyúval, két 3”-es aknavetõvel és egy Vickers géppuskával vannak felszerelve.

1943. július 14-én 04:30—kor az 1. ejtõernyõs ezred tartja a kezén a hidat. Azonban a Fallschirmjäger géppuskás zászlóalj délen ott van beásva. Mögöttük az angol 2. ejtõernyõs zászlóalj 140 embere tart megszállva három kisebb dombot, és foglyul ejt 500 olasz katonát. Létszámban mindkét szemben álló zászlóalj egy századnyi erõnek felel csak meg. Északról az olasz 372. Parti Zászlóalj és a Feketeinges Arditi zászlóalj észleli az ejtõernyõs ledobást és egy kissebb támadással meg is próbálkoznak, de nincsenek nehéz fegyvereik, ezért a támadást visszaverik.
Hajnalban megindul az elsõ német támadás délrõl, a Fallschirmjäger zászlóaljtól. Géppuskákkal és aknavetõkkel támadnak. De nem a híd felé, hanem a 2. ejtõernyõs zászlóalj állásai felé. A támadás sikertelen, de késõbb sikerül elfoglalniuk a Johhny II névre keresztelt egyik dombocskát a három közül. A 2. zászlóalj ellentámadásba megy át, John Frost alezredes vezetésével, de a veszteségek meghátrálásra kényszerítik. 09:00-kor egy elõretolt megfigyelõ tiszt csatlakozik a 2. zászlóaljhoz és rádión sikerül kapcsolatot teremtenie a HMS Newfoundland cirkálóval, amely a 6”-es ágyúival a Fallschirmjägerek pozícióját veszi célba. A hajó tüze nem várt eredményt hoz: a németek ugyan szenvednek némi veszteséget, de a fedezékeiket elhagyva heves géppuska tûzzel kivetik a 2. zászlóalj embereit a Johnny I-rõl, és visszaszorítják õket a Johnny III-ra, mely ezáltal az utolsó brit kézen lévõ dombocska a három közül.

Északról Franz Stangenberg százados maga köré gyûjti az elsõ század, elsõ Fallschirmjäger Jelzõ Zászlóalj, némi légvédelmi tüzérség és néhány páncéltörõ tüzérségi egység kb. 350 katonáját. 14:00-kor ez a német csoportosulás megtámadja a hidat. Az elsõ támadást a britek visszaverik. Ekkor Stangenberg százados három 88 mm-es légvédelmi ágyút is bevet, így a második rohamnál sikerül néhány foglyot ejteniük és elérik a hidat. A 88-asokat elõrébb hozzák.

A német erõk négy századnyi gyalogsággal, egy századnyi ejtõernyõssel (Fallschirjäger) és egy fél századnyi utásszal (Pionier) gyülekeznek a hídtól északra lévõ épületek mögött. A gyalogságot egy századnyi féllánctalpas lövészpáncélos, két páncélautó szakasz és egy olasz M13/40 harckocsi szakasz támogatja. A háttérbõl egy 88 mm-es FlaK-36 félüteg mered a híd felé. A támadást az olasz páncélosok vezetik fel, mögötte az ejtõernyõsök a lövészpáncélosaikban nyomulnak elõre. A gyalogság maradéka többé-kevésbé egy vonalat tarva nyomul elõre, a nyílt területeken kúszva, meglapulva, az erdõsebb részeken növelve a tempót. A páncélkocsik kétoldalról átkarolást hajtanak végre, hogy a híd északi hídfõjénél találkozzanak a fõerõkkel. Az utászok a féllánctalpas vontatóikkal a nyugatra esõ megmûvelt területek és facsoportok felé veszik az irányt. Az õ feladatuk lenne a folyón leúszva a híd pilléreit aláaknázni. A brit erõk beásták magukat az északi hídfõnél , az utat eltorlaszolták, a híd túloldalán pedig a betonbunkereknél és azoktól keletre komolyabb erõkkel tartottak a pozíciójukat. Emellett hátrébb az úton tartalékban volt egy teljes századnyi ejtõernyõs, Bren páncélozott szállítókon. Egy ütegnyi 6 fontos páncéltörõ fedezte a hidat. Az egyik fél üteg a déli hídfõnél bombakráterekben beásva, a másik nyugatra az út és a Simito folyó között az erdõ szélén elrejtve. A brit erõk további tartalékokkal rendelkeztek. Egyrészt egy századnyi ejtõernyõs Willys Jeepekkel a déli sík területeken foglalta el pozícióját, másrészt egy Humber páncélautós szakasz várta, hogy rajta üthessen a támadó németeken. Ahogy az olasz páncélosok a híd közvetlen közelébe érkeztek, a brit páncélautók is felkapaszkodtak a hídra. Ekkor már a német páncélautók is a folyópartra értek és géppuskatûzzel árasztották el az ott beásott brit szakaszokat. A britek tûz alá vették az ellenséges páncélozott jármûveket és az egyik féllánctalpast sikerül is kilõniük. A német ejtõernyõsök elhagyják a használhatatlan jármûvet és meglapulnak az árnyékában, onnan viszonozzák a tüzet a britek állásaira. A harc egyre hevesebbé válik, és a Humber szakasz után a Brennel szállított ejtõernyõs század szintén felkapaszkodik a hídra, ezzel egy kisebb csoportosulást hoz létre a déli hídfõnél, szerencséjükre a németek nem rendelkeznek semmilyen komoly repeszromboló fegyverrel, ami veszélyeztethetné a brit tömörülést. Az egészségügyi szakasz a Morris kisteherautójával szintén a századdal tart, hogy a sérültekkel azonnal tudjanak foglalkozni. A Willys-es század a folyópartra vonul, onnan támogatják a túlparti eseményeket. Idõközben beérkezik egy Spitfire raj, és vele szemben egy Bf-109 raj. A német ejtõernyõs század fele tovább nyomul a lövészpáncélosban, a másik fele kúszva közelíti a hidat. A gyalogság maradéka lassan zárkózik fel. Az olasz páncélosok kelet felé letérnek az útról, és egészen a folyópartig törnek elõre. A Humber szakasz betör a németek sorai közé és így az M13/40-esek oldalában köt ki, azonban megsemmisíteni nem tudja õket. A Messerschmittek lecsapnak a hídon elöl haladó Bren szakaszra és meg is semmisítik a jármûveket, ezzel megakadályozva ideiglenesen a hátul érkezõ erõsítés elõre jutását. A Spitfire raj ekkor egy ügyes manõverrel a német vadászgépek mögé kerül és pontos lövésekkel leradírozza az égrõl az ellenséges vadász rajt. Utána dél felé eltûnnek a légtérbõl. A légtér azonban nem marad üres, mert észak felõl egy Foxke-Wul 190 -es raj érkezik. A földön sem állnak meg az események. A németek lassan felzárkóznak és most már minden század lõtávolba ért. A folyamatos tûzben megsemmisül az SdKfz. 222-esekbõl álló felderítõ páncélautós szakasz. A brit Bren-es ejtõernyõs század egyszerûen letolja az útjában veszteglõ sérült jármûveket, így újra szabad az út elõttük. Az idõközben megüresedett déli hídfõt így most friss ejtõernyõsök töltik fel. Közben a jeep-eken ülõ század is felkapaszkodik a hídra. A pionier szakaszok elérik a folyót és elhagyják a jármûvüket. Szórványos tûzzel zaklatják a szemközt telepített 6 fontos páncéltörõ személyzetét. A hídtól keletre az olasz páncélosok egy ügyes manõverrel a Humber szakasz mögé kerülnek, de nem sikerül a jármûveket megsemmisíteni. Mûködésbe lép a 88-as félüteg is és a hídon álló egyik Bren szakaszt semmisíti meg. A túlpartról érkezõ folyamatos géppuska tûzben a német gyalogság létszáma erõsen megcsappan, az épületek és a folyópart között kevés fedezék van, így viszonylag nyílt terepen kell elõrenyomulniuk. A Fw-190 egy nagy kört ír le a csatatéren, majd a hátulsó 6 fontos ágyút támadja sikertelenül, ellenben a brit ejtõernyõsök géppuskából motor sérülést okoznak neki. Ezek után nyugat felé elhagyja a csatateret, hogy többé már vissza se térjen, valószínûleg a sérült motor miatt kényszerleszállást hajtott végre. Találatot kap a másik német páncélautós szakasz is és a jármûveik megsemmisülnek. Közben megsemmisült a maradék két féllánctalpas lövészpáncélos is. A Humber közelebb manõverezik a hídhoz, de oldalról az olasz páncélos a lövéseivel mozgásképtelenné teszi. A Spitfire visszatér és a híd felett köröz. A németek folyamatos tüzének köszönhetõen a brit ejtõernyõsök elfogynak a híd északi hídfõjébõl, kivéve a keletre lévõ beásott szakaszt. A Fallschirmjägerek a homokzsákok fedezékében gyakorlatilag elfoglalják az utat elzáró akadályokat. Az egy darab német közepes aknavetõ a híd túl oldalán megsemmisíti a déli hídfõ tövében lévõ 6 fontost, majd egy Willys Jeep-et is. Az utászok a parton talált hajót felhasználva vízre szállnak, de a sodrással nehezen bírkoznak meg. A Spitfire raj kihasználva a könnyû célpontot géppuskatûzzel borítja el az úszó jármûvet, néhány fõ veszteséget okozva a rajta utazóknak. Eközben az egyik Brenekbõl álló szakasz áttör a németek hajszálvékony vonalán és az aknavetõt, valamint a parancsnokságot fenyegeti. A Humber szakasz egy utolsó elkeseredett lövés sorozattal megsemmisíti végül az olasz páncélosokat. A németek a bal szárnyon eddig nem sokat tevékenykedõ századukat a kilõtt jármûvek nyújtotta fedezékben elõre tolják, és gránátokkal megsemmisítik mozgásképtelen brit páncélautókat. A hátsó 6 fontos páncéltörõnek a megfogyatkozott személyzetével sikerül megsemmisíteni az utászok féllánctalpasát a túloldalon. A déli hídfõnél állomásozó Willys Jeep-ekrõl géppuskatûz fogadja a pionier-ek maradékát, a hajójuk végzetes találatot kap és süllyedni kezd. Az utászok töredéke végül eléri a déli partot, ahol fedezék híjján a földre kényszerülnek. A brit ejtõernyõsök maradéka újra megszállja az úttorlasz híd felõli oldalát. A csonka szakasznyi Fallschirmjägerek és egy gyalogsági szakasz együttesen kézitusában próbálja kivetni a briteket a torlasz mögül, de ez sikertelen.

17:00-ra a brit elsõ zászlóalj kifogy a lõszerbõl, és kénytelenek feladni a híd északi részét. Erre még közelebb hozzák a németek a 88-asokat, így már sikerül a betonbunkereket megsemmisíteniük a déli oldalon. Ekkor Lathbury ezredes úgy dönt, hogy átadják a hidat a németeknek és 1100 m-el hátrébb vonul. A tábori elsõsegély helyet nem mozdítják el, a sebesültekkel együtt marad a senki földjén. Egy olasz tiszt a szanitécekkel közli, hogy mostantól hadifoglyok, de látva, hogy mindkét oldal sebesültjeit ápolják, hagyják õket tovább operálni. 18:30-kor Lathbury ezredes az embereivel csatlakozik a 2. zászlóaljhoz.

1943. július 15-e reggelére a német erõk kiegészülnek az 1. Fallschirmjäger hadosztály következõ alakulataival: 1. Fallschirmjäger Utász zászlóalj, 1. zászlóalj, 4. Fallschirmjäger Ezred és egy zászlóalj az 1. Fallschirmjäger Tüzér ezredbõl. Az utászok megkezdik egy védvonal kiépítését a híd északi oldalán és egy kisebbét a déli oldalon.

Reggel a britek harckocsi ágyúkat hallanak délrõl és felderítõket küldenek, hogy kiderítsék az okát. Mindössze 1,6 km-re belebotlanak a 50. (Northumbrian) hadosztályba. Hozzájuk csapódva együtt nyomulnak elõre a híd felé és megpróbálják visszafoglalni a 9. zászlóalj, a Durham Könnyû Gyalogság és a 44. Királyi Harckocsi Ezred támogatásával. Megpróbálnak áttörni a hídon, de a 88-asokkal 3 Shermant kilõnek, így páncélos támogatás nélkül a britek visszavonulnak.

A brit ejtõernyõsök megakadályozták, hogy a német utászok aláaknázzák a hidat, így most a németek robbanószerrel megtöltött teherautókat küldenek a hídra, de az akció sikertelen.

Éjszaka a 9. zászlóalj és a Durham Könnyû Gyalogság megpróbálja elfoglalni a hidat. Eközben Pearson alezredes az 1. ejtõernyõs zászlóaljból a 8. zászlóalj két századával és a Durham Könnyû Gyalogsággal átkel a Simeto folyón és egy kisebb hidfõállást hoz létre az északi parton. A nap folyamán mindkét fél nagy veszteségeket szenved, de végül a britek elfoglalják a hidat.

John Alexander Cartwright angol ponyvaregény író, aki haditudósítóként élte át a fenti csatát, így jegyezte le az eseményeket: “Már az is hihetetlen teljesítmény, hogy elfoglaltuk a hidat. Szerencsére tapasztalatlan olasz egységek védték. Demoralizáltak voltak, szívesebben adták meg magukat, minthogy harcolniuk kelljen ellenünk. Nem volt ilyen szerencsénk a német ejtõernyõsökkel. Ezek fanatikus harcosok. Sohasem hátrálnak meg és igen harcedzett katonák. […] Az ezredes folyamatosan küldte az utánpotlást át a hídon. Elõször az UC-kkel, aztán a jeepekkel. Hatalmas nyomás volt az északi hídfõn. Mind élõerõben, mind technikában hatalmas veszteségeink voltak. A németek enyhe számbeli fölényük ellenére is megrekedtek a hídfõnél és nem tudták teljesen kivetni a bajtársainkat. […] Lathbury így visszavonulót vezényelt. Elvégre lõszer nélkül mi sem harcolhatunk. A fõorvos úr kérésére a tábori mûtõt nem vittük magunkkal. Minden mást azonban igen. Késõbb megtudtuk, hogy a friccek igen emberségesen bántak az egészségügyiekkel. […] Másnap délrõl páncélos erõsítés érkezik és friss gyalogos erõk is. Újra lecsapunk a hídra, de sajnos a nagy veszteségek miatt nem sikerül elsõre elfoglalni. Ismételt véres összecsapás és rengeteg ember élet kell ahhoz, hogy újra megszerezzük a Primosole hidat…”

Vissza a lap tetejére