Történet
A háború tapasztalatai alapján a Honvédelmi Minisztérium 3.b (gép- és harcjármű-felszerelési) osztálya 1942 júliusában felvetette a honvédség önjáró tüzérséggel való ellátásának gondolatát. Mint a felterjesztés hangsúlyozta, a lánctalpas alvázra szerelt tüzérségi lövegek előnyei: állandó harckészség, nagy terepjáró képesség, a támogatandó harcegységekkel szoros lépéstartás, rövidebb oszlophossz, szembetűnőek a gépvontatású tüzérséggel szemben. A háború folyamán megjelent löveges harckocsik viszonylag kis kaliberű ágyúik, vagy nagyobb űrméretű fegyver beépítése esetén nehézkességük miatt nem feleltek meg a gépesített magasabbegységek tüzérségével szemben támasztott követelményeknek. Így jutottak arra a következtetésre, hogy a páncéloshadosztályokhoz beosztott tüzérséget olyan önjáró lövegekkel kell felszerelni, amelyek a harckocsitámadást minden fázisában követni tudják és hatásos tűztámogatást nyújthatnak az előretörő páncélosoknak.A fentiek alapján, valamint német, olasz és szovjet kísérletekre, illetve gyakorlatra hivatkozva javasolta az osztály egy 10,5 cm kaliberű önjáró lánctalpas löveg megvalósítását. Az indoklásban kifejtették, hogy a nehéz Turánba beépített 75 mm-es ágyúnál nagyobb kaliberű lövegről van szó, ugyanakkor rendelkezésre áll a magyar gyártású 10,5 cm, 40M tábori tarack csöve, amely a Turán harckocsi alvázába építve valószínűvé teszi a típus sikeres és rövid idő alatti kikísérletezését. Bár az önjáró löveg alkalmazásának módja-támogató- vagy kísérőtüzérség, esetleg harckocsi-elhárítás - még nem volt tisztázott, a minisztérium és a vezérkar illetékesei egyetértenek a javaslattal és a Haditechnikai Intézetet bízták meg a részletek kidolgozásával. A HTI útmutatása szerint 1942 szeptemberében a Weiss Manfréd-gyárban elkészült a leendő harcjármű famodellje. A modell alapján a 40M tarack beépítését viszonylag egyszerűnek, a harckocsiról való kezelését könnyűnek és jónak ítélték. Az előrejelzések szerint a löveg páncélátütő képessége páncéltörő gránáttal 500 m-en, 60°-os találati szögnél 471 m/s kezdősebesség esetén 70 mm-re tehető, amely páncélromboló gránáttal 80 mm-re növelhető. A Turán harckocsiból kifejlesztett mozgó alváz lényegében változatlan maradt, csupán szélességét növelték meg 40 cm-rel. Erre azért volt szükség, hogy a lövegnek a megfelelő oldalirányzási határokat biztosítsák. Mindezek alapján javasolták egy vasból készült mintakocsi megrendelését és kipróbálását. A mintapéldány megrendelésére 1942 októberében került sor. A Weiss Manfréd-gyárban költség- és időtakarékosság céljából a H-801 forgalmi rendszámú minta Turán alvázára építették - a Zrínyi típusnévvel jelölt önjáró löveg vasból készült felépítményét, a Honvédelmi Minisztérium által rendelkezésre bocsátott 10,5 cm-es 40M tarackkal. 
Mivel a Zrínyiket tüzérségi fegyvernek szánták, kialakításának, alkalmazásának kérdéseit a tüzérségi felügyelőre bízták, amit a páncéloscsapatok felügyelője méltatlankodva vett tudomásul. Az iránykövetelmények kialakításánál felvetődött a kérdés a Zrínyit rohamlövegként vagy önjáró lövegként alkalmazzák-e? Az előbbi esetben mint a gyalogság harcát közvetlenül támogató, nagy tűzerejű harcjárműnek, amely a gyalogságot követi, sem nagy sebességre, sem nagy hatótávolságra nem lenne szüksége. Ezzel szemben - különösen elöl - erős páncélzattal kell rendelkeznie, mivel az ellenség tüzét magára vonja. A második esetben a páncéloshadosztályok tüzérségeként képesnek kell lennie, hogy a harckocsik támadásával együtt haladva, azokat közvetlen tüzérségi támogatásban részesítse. Sebességének és akciósugarának éppen ezért azonosnak kell lennie a páncélosokéval, ugyanakkor védettségének is meg kell egyeznie a harckocsikéval. A kocsi hátuljába beépített 260 LE-s, 8 hengeres, 4 ütemű benzinmotorja 43 km/h-s maximális sebességgel hajtotta úton a 21,6 tonna harci tömegű járművet. A kocsiteknő kiszélesítésének köszönhetően a benzintartályok űrtartalmát 265 literről 445 literre növelhették, amely a harcjármű működési távolságát - úton - 280 km-re emelte. A motor mögött kapott helyet a hajtóműház. A 6 előre és 6 hátra sebességi fokozattal rendelkező kocsi kormányzása a vezető előtt elhelyezett két pár fékkarral történt. A járművel íven és helyben is lehetett fordulni. Az előbbi esetben a vezető a hosszabb emeltyűpárt működtette, amelynek következtében az illető oldal felé eső lánchajtókerék egy bizonyos meghatározott - a másik oldali lánckeréknél kisebb - fordulatszámmal forgott. Ebben az esetben a legkisebb fordulati kör sugara 12 m volt. Szűkebb hely esetén a rövidebb kormányfékpár segítségével a kívánt irányba eső lánchajtókereket teljesen le lehetett állítani, miáltal a jármű "sarkon" fordult. Ez azonban nagyon igénybe vette a lánctalpakat. A kormányzást, a fékezést és a sebességváltást sűrített levegővel működő segédberendezések könnyítették meg. A motorházat ajtóval ellátott vaslemez választotta el a küzdőtértől. Az ajtó lehetővé tette, hogy a legszükségesebb szereléseket a páncéltest biztonságában végezhessék el. Az elöl 75, oldalt és hátul 25-25, alul-felül 13 mm-es páncéllal védett küzdőtérben kapott helyet a négy kezelő - a lövegparancsnok, az irányzó, a töltőkezelő és a járművezető -, valamint a lőszer. Néhány Zrínyit előtétpáncéllal is elláttak, valamint a mellső páncélzatot a páncélra rögzített tartalék lánctagokkal is növelték (ezt a németektől vették át). A fegyverzethez kiegészítésül még tartozott 6 db kézigránát, 2 db robbanótöltet és négy géppisztoly. A személyzet oldalfegyverzetet hordott. Egyéni felszerelések helyett az alap 52 db gránáthoz még 30 db-ot tudtak bemálházni. A mindössze 190 cm magas harcjármű tetején 3 nagy csapóajtó biztosította a személyzet számára a gyors be- és kiszállást. Ezenkívül a harctéri tapasztalatok alapján készült egy vészkijárat is a fenékpáncélon, hogy a harcjárm?vet védetten is el lehessen hagyni. 1942 decemberére elkészült a Zrínyi mintapéldánya. Az önjáró löveg járműtechnikai szempontból megegyezett a már rendszeresített Turán harckocsival. Lényegesebb eltérések az alábbiak voltak: A forgótorony elmaradt, a kocsiteknő szélességét 40 cm-rel megnövelték, a harckocsitest elülső lemezei 75 mm-es páncélborítást kaptak, a vezető mellett, a harcjármű bal oldalán elhelyezett homlokgéppuska helyett egy 10,5 cm-es 40M tarack került beépítésre. Ez volt a légvédelemre rendszeresített golyószórón kívül a Zrínyi egyetlen fegyvere. A beépített rövid L/20 (2148 mm) hosszúságú 10,5 cm 40M tarackkal az irányzási szöghatár magasságban -5-+25°, oldalirányban 11-11° volt. A durvább oldalirányzást a vezető a parancsnok vagy az irányzó utasítására a járművel hajtotta végre. A tarack a 15,04 kg-os repeszgránátot 471 m/s, a 17 kg-os rombológránátot 444 m/s kezdősebességgel lőtte. Tűzgyorsasága osztott lőszerrel 6 lövés/perc volt. A Zrínyit mind közvetlen, mind megosztott irányzékkal való tüzelésre alkalmas célzóberendezéssel is felszerelték. A löveg elsütése sűrített levegővel vagy mechanikusan történhetett. Hogy a mintegy egy méter hátrasiklású löveg nehogy megsértse a mögötte elhelyezkedő kezelőket (parancsnok, töltő), a csőfart egy, a löveggel együttmozgó korláttal vették körül. A korláton elektronikus nyomógombok voltak. A löveget csak akkor lehetett elsütni, ha a parancsnok és a töltő mindkét kezét a nyomógombokon tartotta. A rohamlövegekbe a külső kapcsolat tartására R5/a típusú rádiót szereltek, a kezelők egymással a belső beszélőn, gégemikrofonnal érintkezhettek. A későbbiek folyamán a parancsnok fölött egy elektromos kürtöt működtető nyomógombot is elhelyeztek, amelyet két kezének elfoglaltsága esetén a fejével is kezelhetett. Szükség esetén így egyezményes kürtjelekkel is utasíthatta a harcjármű vezetőjét az egyszerűbb mozgások végrehajtására. Az elkészült mintakocsit 1942. december 28-tól egyhónapos csapatpróbának vetették alá. A csapatpróbán a Zrínyit tüzérségi szempontból megfelelőnek találták, csupán azt kérték, hogy a magassági irányzásnál az alsó szöghatárt -5°-ról -15°-ra növeljék, valamint, hogy a pneumatikus elsütő-berendezés helyett egy lábbal működtethető mechanikus berendezést alkalmazzanak, mivel a légnyomásos elsütő-berendezés csak teljes üzemi nyomás mellett működött rendesen, és a terepen való mozgáskor esetleg lecsökkenő légnyomás miatt a löveget nem lehetett azonnal használni. A próbát végrehajtó tüzértisztek jelezték, hogy egyesített töltény használata esetén a tűzgyorsaság növelhető. 
Jármű műszaki értékelés szerint a Zrínyi a Turánnal szemben előnyösen változott. Fordulékonysága, stabilitása nőtt, s mint a - később megtartott - tartóssági próbán bebizonyosodott, a Zrínyi nagyobb tömege és talajnyomása sem jelentett hátrányt. Kifogásként csak a pneumatikus erőátviteli rendszer érzékenységével kapcsolatos
- a Turán harckocsinál is gyakran emlegetett - panaszokat ismételték. Miután a tervezők ígéretet tettek a magassági irányzás alsó határának -8°-ig növelésére, valamint az elsütőrendszer javítására, a csapatpróbán részt vevő tisztek a Zrínyit mind rohamlövegkénti, mind önjáró lövegkénti alkalmazásra megfelelőnek tartották. Még jóformán be sem fejeződött a csapatpróba eredményeinek értékelése, amikor 1943. február 3-án a honvédség a Turán-gyártás terhére 40 db Zrínyi löveget rendelt a Weiss Manfréd-cégtől, a mintadarabbal egyező kivitelben, de már páncélzattal, fegyverzet nélkül. A löveget a bölcsővel és a csőcsapokkal együtt a MÁVAG Lövegüzeme szállította. Már a csapatpróba idején, majd azt követően is több bírálat érte a Honvédelmi Minisztériumot a Zrínyivel kapcsolatban. Kovács Gyula vezérőrnagy a 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke haditapasztalatait összefoglaló tanulmányában a Zrínyit 10,5 cm-es lövegével gyalogságot kísérő tüzérségnek megfelelőnek találta ugyan, de 75 mm-es páncélzatát elégtelennek mondotta. Ugyanakkor rövid csöve és kis kezdősebessége miatt a 40M tarackot alkalmatlannak tartotta a harckocsik elleni hatásos harcra. Hasonló véleményen volt Major Jenő vezérőrnagy, a páncéloscsapatok felügyelője is. Mintegy válaszul a bírálatokra, a Honvédelmi Minisztérium illetékesei kifejtették; tudatában voltak és vannak, hogy nem egy ideális követelményekből kiinduló rohamlöveg gyártását indították be, hanem csak egy adottságot igyekeztek a legjobban kihasználni, amelynek lényege: rendelkezésre állt a magyar gyártású Turán harckocsi járószerkezete és a szintén magyar szerkesztésű 10,5 cm-es tarack csöve. Végül hozzátették, hogy a minisztériumot a harcjármű létre nem hozása miatt senki felelősségre nem vonhatta volna, mert "az a 2-3 hónap, amely alatt a rohamlöveg elkészült, elmúlhatott volna -úgy is, hogy ily löveg gyártását meg sem kíséreljük". A Zrínyi végleges rendszeresítése előtt 1943 áprilisában egy katonai bizottság utazott Németországba, az ottani harckocsi- és önjárólöveg-gyártás, valamint az önjáró tüzérség alkalmazásának tanulmányozására. A bizottság jelentése szerint Németországban háromfajta önjáró löveget gyártanak; rohamlöveget, páncélvadászt és önjáró páncélozott löveget. A rohamlövegek a gyaloghadosztályok támadóerejének növelésére szolgáltak, a gyalogság harcát közvetlen tüzeléssel támogatták. Elöl, hátul, oldalt erős páncélzattal rendelkeztek. Tornyuk nem volt, csak menetirányban tudtak hatni. A rohamlövegeket 1942 végéig a Pz. III., majd a Pz. IV. német harckocsi alvázára építették. Kétféle alapkivitelben készültek, mégpedig mint 7,5 cm kaliberű, L/48 csőhosszú rohamágyú, és mint 10,5 cm-es rohamtarack, L/28 csőhosszal. Az előbbit főleg páncélelhárításra és réslövésre, az utóbbit házak, földerődök, élő célok ellen használták. A gyártási arány 7:3 volt a rohamágyú javára. 
A páncélvadászok már elavult harckocsik alvázára szerelt páncéltörő lövegek voltak, amelyeket merev, nyitott toronyban helyeztek el. Páncélzatuk gyenge volt. A páncéltörő lövegek mozgékonyabbá tételére szolgáló provizórikus megoldásnak tekintették. A páncélozott önjáró lövegek alkották a páncéloshadosztályok tüzérségét. Szintén már korszerűtlen harckocsik futóművére épített, nagyobb kaliberű lövegek voltak, amelyek páncélzata csak a gyalogsági lövedékek és a repeszek ellen nyújtott védelmet. A magyar delegáció jelentése szerint a tömegméretekben gyártott rohamágyúk fokozatosan átveszik a páncélvadászok szerepét; az önjáró páncélozott lövegek gyártása folytatódik ugyan, de továbbra is csak ad hoc jelleggel. A katonai bizottság németországi látogatása során felvetődött az a gondolat, hogy a honvédség vásárolja meg a német Pz. IV. harckocsi és az ennek bázisán készülő rohamlöveg gyártási jogát. Ennek előnye, hogy így egy kiforrott, harcban bevált páncélos típushoz jut a magyar hadsereg. Hátránya pedig, hogy továbbfejleszteni már nem lehet, és lényegében csak még egy Turán kategóriájú harckocsival rendelkezne a honvédség, ami csak a kiképzési és anyagellátási gondokat növelné, nem is beszélve arról, hogy a Pz. IV. gyártásra való átállás jelentős kiesést jelentene a magyar páncéljármű-gyártásban. A magyar harckocsigyártás fejlesztésének másik lehetősége a Turán korszerűsítése, majd a Turán-megrendelés 1944. évi kifutásával egy időben - a Turánnal szerzett tapasztalatok alapján - egy új harckocsi fejlesztése volt. A Turán-gyártás befejezése és az új páncélos sorozatgyártásának megindulása közt felszabaduló gyári kapacitást Turán alapú Zrínyi rohamlövegek előállítására használhatnák fel. Ez a Iehetőség nem kecsegtetett ugyan egy olyan jól bevált harckocsival, mint a Pz. IV., de lehetőséget nyújtott a páncélos fegyvernem továbbfejlesztésére, ugyanakkor biztosította a termelési kapacitás teljes kihasználását és a honvédség rohamlövegigényének kielégítését. A magyar katonai vezetés az utóbbi fejlesztési változat mellett döntött. Ennek megfelelően a HTI 1943. május 1-én javasolta a rohamlöveg rendszeresítését. A javaslatot a Honvédelmi Minisztérium elfogadta, és az új fegyvert "10,5 cm 40/43M rohamtarack" jelöléssel rendszeresítette. Rövid elnevezése "Zrínyi 105" lett. Az elvi döntéssel egy időben a vezérkar kiadta az 1944. évi páncéljármű-gyártással és a jövőbeli harckocsifejlesztéssel kapcsolatos iránykövetelményeit. Ebben hangsúlyozta, hogy az 1944. évben a rohamtüzérség mielőbbi felállítására kell súlyt fektetni. Elképzelése szerint a gyalog- és lovashadosztályokhoz egy-egy rohamtüzérosztályt kell szervezni, amely német minta szerint három 10 löveges ütegből áll. Ezekből kettőt, valamint a parancsnoki kocsit 75 mm-es rohamágyúval, a harmadik üteget 10,5 cm-es rohamtarackkal kell felszerelni. Az előbbieket - megkülönböztetésül - Zrínyi-l.-nek, az utóbbiakat Zrínyi-ll.-nek nevezték el. A vezérkar elrendelte, hogy az 1943 februárjában megrendelt 40 db Zrínyiből 1944. március 1-ig állítsanak fel egy kiképző jellegű rohamtüzérosztályt. Majd az év folyamán még további három rohamtüzérosztály felállítását vette tervbe, amelyeket a Turán-gyártásból elvont 90 Zrínyi-I.-gyel kívántak felszerelni. Ezekbe a Turánok korszerűsítésére szánt, de még tervezés alatt álló 75 mm-es 43M, hosszú csövű, nagy teljesítményű harckocsilöveget akarták beépíteni. 1945-ben további öt osztály felállítását tervezték újabb 110 db Zrínyi-I.-gyel és 50 db Zrínyi-II.-vel. Ezzel egy időben a vezérkar utasítást adott a 75 mm-es kaliberű, hosszú csövű Zrínyi-I rohamágyú megszerkesztésére és 2 mintapéldány megrendelésére. A vezérkari iránykövetelmények végrehajtási lehetőségeit elemezve, a Honvédelmi Minisztérium 3.b osztálya kifejtette, hogy a Zrínyi-l. mintapéldány elkészítésével és kipróbálásával - amely elsősorban a löveggyártás függvénye - csak 1944 júliusában lehet számolni. Továbbá közölte, hogy az osztály az eddigi tapasztalatok alapján feltétlenül szükségesnek tart még további biztonsági idő ráhagyást az ágyúval való kísérletekre. Ezért javasolta, hogy a gyártás folyamatossága érdekében először az 1945-ben sorra kerülő 50 db Zrínyi-ll-t építtessék meg. A javaslatot elfogadták, és a Weiss Manfréd- és Ganz gyáraknál megrendelték 1944 szeptemberéig a Zrínyi-ll., szeptembertől a Zrínyi-l. sorozatgyártását, havi 10 darabos tételben. A Zrínyi-gyártásra való átállást a W. M. 1944 márciusára, a Ganz júliusra vállalta. Eközben folyt az első 40 darabos széria előállítása. Az első három példányt - a hadsereg sürgetése miatt még nem tökéletes páncélzattal - 1943 szeptemberében adták át a rohamtüzér kiképzőkeretnek. A fennmaradt további 37 harcjárművet havi 10 darabos tételekben 1944 januárjáig szállították le. További Zrínyik átadásáról eddig nem kerültek elő írásos dokumentumok. Visszaemlékezések szerint a második Zrínyi-lI sorozatból kb. 25 darab készült el, mielőtt 1944 nyarán egy bombatámadás elpusztította a Weiss Manfréd-gyár harckocsigyártó üzemét. A megmaradt alkatrészekből még további hat rohamtarackot szereltek össze a Ganz gyárban. A Zrínyi-l.ből a 75 mm-es harckocsilöveg gyártásának késése miatt csak egy mintapéldány készülhetett el. Összefoglalva elmondható, hogy a Zrínyi rohamlöveg a maga viszonylag korszerű technikai mutatóival, a Turán-gyártáshoz való kapcsolódásával és az ebből adódó továbbfejlesztési lehetőségekkel, valamint a helyesen elgondolt alkalmazási tervekkel a magyar páncéljármű-program legjobb vállalkozása volt. Az egyetlen fennmaradt Zrínyi rohamtarack a Kubinkai Haditechnikai Múzeumban van kiállítva, Moszkva közelében.  Adatok
Wargame A Zrínyi II-t 1:72-ben a Botond Models (Hunor Production) gyártja műgyantából más magyar vonatkozású harcjárművekkel együtt. 1:76-ban pedig a Rhino Models (#32) és a US Casts (#154) gyártja. Wargame-ben elengedhetetlen magyar gyalogos alakulatok támogatására.
Források Ezen összefoglaló elkészítésében az alább olvasható forrásokra támaszkodtam. WORLD WIDE WEB Bonhardt Attila, Sárhidai Gyula, Winkler László: A Magyar Királyi Honvédség vegyverzete |
