Történet
Ennek a szovjet nehézharckocsinak a története 1937-ben kezdődött el. Az 1936-1939-es spanyol polgárháborúban bevetett szovjet harckocsik páncélzata nem mutatkozott kielégítőnek a 37 mm-es páncéltörő és nagyobb tüzérségi lövegek ellen. Ekkor a GABTU (a Vörös Hadsereg páncélos főcsoportfőnöksége) megbÍzta a két legnagyobb leningrádi hadiüzemet, a "Bolsevik" és a "Kirov" nehézgépgyárat egy vastagon páncélozott, többtornyú harckocsi prototípusainak elkészítésével. Az új típusnak 1200 m távolságból ellen kellett állnia egy 76,2 mm-es löveg tüzének, és dízelmotorral kellett rendelkeznie, mivel a benzinüzemű motor találat esetén felrobbant. A T-35-ös alapján először az a javaslat született, hogy az új harckocsi öt toronnyal rendelkezzen, de ezt a mennyiséget a tervezőcsoport kérésére háromra csökkentették. Valamint a T-35-ös többtornyú nehézharckocsi páncélvastagságát a hadsereg illetékesei nem tartották megfelelőnek. A megalomániás szovjet vezetők ekkor még nem akarták elfogadni a többtornyú harckocsik koncepciójának archaikus mivoltát - ezek a tankok a 30-as évek végén már elavultnak számítottak, a hadgyakorlatok egyértelműen bebizonyították e hatalmas "szárazföldi cirkálók" taktikai alkalmatlanságát és sebezhetőségét. Ez azonban egy cseppet sem érdekelte Sztálint. A diktátor szerette a nagy dolgokat.Az új tank felső súlyhatárát 55 tonnában határozták meg. Ennek túlhaladása alkalmatlanná tette volna a harckocsit a vasúti szállításra. A tervezők nekigyürkőztek a munkának, és 1938 decemberére elkészült néhány prototípus rajza és kissebített, méretarányos modellje. Összesen három prototípusmodellt készítettek, egy háromtornyú, egy kéttornyú és egy egytornyú változatot, mindhármat bemutatták Sztálinnak 1938 december 8-án. Sztálin kompromisszumos döntést hozott, és a kéttornyú SMK prototípust választotta. Az SMK betűszó Szergej Mironovics Kirov nevének kezdőbetűjeiből állt össze; Kirov ismert leningrádi pártvezető volt, Sztálin gyilkoltatta meg, mert népszerűsége már veszélyeztette a diktátor hatalmát. A gyilkosságért persze később a "nép ellenségeit" tették felelőssé. A diktátor utasításának értelmében 1939 augusztusára le kellett gyártani az első prototípusokat a harckocsiból. De később módosult ez az álláspont; 1939 elején Sztálin parancsot adott a másik két modell (a háromtonyú T-100 és az egytornyú KV) legyártására és tesztelésére is. A KV (tipusneve Kliment Vorosilov nevének kezdőbetűiből állt; Vorosilov Sztálin kedvec katonai parancsnoka volt, legfőbb erénye a diktátor minden parancsának engedelmes teljesítése volt) prototípus 8 tonnával könnyebb volt, mint az SMK. Kezelőszemélyzete 5 emberből állt, (az SMK-é 7 emberből), és mindkettő 76.2 mm-es L-11-es ágyúval volt felfegyverezve. Ez a fegyver abban az időben mindenképpen jónak számított, és ezért elvetették a T-28-as harckocsin tesztelt 85 mm-es páncéltörő ágyú beépítésének javaslatát, néhány vezető szovjet tüzérségi szakember (pl. Grabin, a későbbi 76.2 mm-es F-32-es és F-34-es páncéltörők tervezője) támogatása ellenére. Mindkét harckocsit a V-2-es standard szovjet harckocsimotorral látták el. Ezt szerelték a T-34-be is, biztonságos és megbízható erőgép volt, talán csak a német Maybach motorok versenyezhettek vele abban az időben. Mindhárom harckocsiváltozatnál a T-28-ason tesztelt futóműrendszert alkalmazták. A T-35-ös futóművének szerkezeti megoldását bonyolultnak és nehézkesnek itélték. Mindhárom prototípus elkészült a megadott időre (1939 augusztus), és szeptemberben mindhármat tesztelték a kubinkai gyakorlótelepen. A kezelők a leningrádi üzemek mérnökei közül kerültek ki, akik különleges kiképzést kaptak. A próbán részt vettek a kommunista párt vezetői, valamint katonai vezetők, akik közül a legnevezetesebb Kliment Vorosilov marsall volt. A teszteken a KV érte al a legjobb eredményeket, annak ellenére, hogy a futóműve megbízhatatlannak bizonyult. 1939 decemberében rendszeresítésre alkalmasnak találták, és a gyakori futóműproblémák ellenére felfuttaták a sorozatgyártását. A tank további tesztelésére remek alkalom volt az 1939 novemberében kirobbant finn-orosz háború. Az első KV-1-eket az egyetlen SMK példánnyal együtt elküldték a finn harctérre a 20. nehézharckocsi-dandár 91. harckocsizászlóaljának kötelékében. Az SMK harci tesztje balul sült el: a tank aknára futott, és az oroszok csak 1944-ben a háború végén tudták elvontatni magatehetetlen monstrumot. Öt évig rozsdásodott a roncs a karéliai harcmezőn. A KV-k első bevetése, amelyre 1939. december 17. és 19. között került sor Szumma térségében, vegyes eredménnyel zárult. A KV harckocsi általában véve jól teljesített. A december 18-án végrehajtott támadásban, bár a finneknek sikerült ellőniük a harckocsi lövegcsövét és a harcjármű visszavonulásra kényszerült, műszaki tekintetben megbízhatónak bizonyult, vastag páncélzatában pedig nem tudtak kárt tenni az ellenség közvetlen közelről tüzelő fegyverei sem, és alváza alkalmasnak bizonyult arra, hogy felszereljék egy jóval nagyobb, 152 mm-es löveggel ellátott toronnyal. Az Észak-nyugati front törzse, különösen a 7. hadsereg parancsnoka, Mereskov azt kérte, hogy fejlesszenek ki egy nagy löveggel felszerelt nehéz harckocsit a bunkerek elleni harcra. Így született meg a KV-2, amely nagy szerepet játszott abban, hogy a Vörös Hadseregnek 1940 februárjára végre sikerült áttörnie a Mannerheim-vonalat. A KV-2 gyakorlatilag a KV-1-esek tüzérségi-támogató változata volt. Feladata, hogy a harckocsiknak önjáró tüzérségként tűztámogatást adjon. A rosszul tervezett toronykoszorú miatt a 12 tonnás tornyot csak akkor lehetett elfordítani, ha a harckocsi teljesen vízszintesen állt. A torony 10 tonnával növelte a harckocsi tömegét, korlátozta mozgását és instabillá tette. Gyakorlatilag két hét alatt sikerült egy szabvány 152 mm-es tarackot, valamint két géppuskát egy változtatások nélküli törzsre építeni. A KV-2-es alakja jellegzetes. A KV-1-es törzsén doboz alakú, 12 t tömegű toronyban helyezték el a 152 mm-es, 1938/1940 L20-as tarackot. A fenti átalakítások miatt a harckocsi magassága a korábbi 3,1-ről 4,9 m-re nőtt. 
A KV-2-es messziről észrevehető tornyát a páncélvastagság ellensúlyozta, a homlok 110, az oldalfalak pedig 75 mm vastag páncéllemezből készültek. A KV-2 szögletes, magas sziluettje és nehézkessége ellenére szinte sebezhetetlennek bizonyult. A KV-2-es első próbáira 1940. február 10-én került sor, majd röviddel ezután két mintapéldányt küldtek az Iszthmusz félszigeten húzódó arcvonalra. Vita folyik arról, hogy ez a két harckocsi részt vett-e egyáltalán harci bevetésen 1940-ben. A jelenlegi bizonyítékok arra utalnak, hogy Mereskov és mások jelentései, amelyek a KV-2-esnek a megerődített ellenséges állások és bunkerek elleni kiváló hatásáról számolnak be, az ellenségtől elfoglalt területen végzett próbákról szólnak. A finn 37 mm-es páncéltörők nem tudtak elbánni vele és óriási tűzereje hatásosan támogatta a szovjet gyalogságot a finn betonerődök elleni rohamok alatt.A finn-orosz háború után, 1940 májusáig először 50 darabot gyártottak le a tankból, majd később, 1940 őszéig újabb 200-at, annak ellenére, hogy a harckocsit tovább tesztelő mérnökök számos súlyos hibára bukkantak. A Vörös Hadsereg szakemberei a gyártás leállítását kérték, de nem értek célt; a hiányosságokat a hadiüzemek gyártás közben igyekeztek kiküszöbölni. 1941 júliusának végére a Szovjetunió 639 KV-1-es harckocsival rendelkezett, ez tekintélyes erőnek számított, annak ellenére, hogy a KV-k technikailag megbízhatatlanok voltak, a német hadseregnek nem állt rendelkezésére hasonló paraméterekkel rendelkező harckocsi. Ez meg is látszott a háború első hónapjai alatt, gyakran előfordult, hogy 2-3 KV-1 harckocsi minden előkészület nélkül, egyszerűen áttörte a német arcvonalat, és addig "dühöngött" a németek mögöttes területén, ameddig ki nem fogyott az üzemanyaga. Egy-egy mozdulatlanná vált KV-1 vagy KV-2 felrobbantása pedig hosszadalmas előkészületeket igényelt német részről. A szovjetek a háború első szakaszában nagy számban vetették be a sebezhetetlennek bizonyuló harckocsit. Egyedül a nagy torkolati sebességű lövegekkel lehetett kilőni, de ehhez meg kellett közelíteni. Az ellenség abban reménykedhetett, hogy a lánctalpakra és a kerekekre célzott lövésekkel a kezelőket a már sérült KV-2-es elhagyására kényszerítheti. A harckocsi a mérete és páncélvédettsége miatt a kezelőktől a "Rettenthetetlen" becenevet kapta. Néhány KV-2-es harckocsit lángszóróval fegyvereztek fel (KV-2B). A KV-2-es a nagy lövegéért és a vastag páncélzatért nagy árat fizetett. Mozgékonyságát jelentős mértékben korlátozták a KV-1-estől öröklött sebességváltó-, valamint kezelői problémák. A helyzetet csak rontotta a változattól függően 53,8-57,9 t közötti megnövekedett tömeg, illetve az, hogy az 500 LE teljesítményű dízelmotort változtatás nélkül alkalmazták. A KV-2-es országúton legfeljebb 25, terepen pedig mindössze 12 km/h-val volt képes haladni. A harci bevetések hatékonyságát az is csökkentette, hogy a nehéz torony forgatása nem teljesen vízszintes terepen nagyon nehéz volt. A KV-2-es álló helyzetben veszedelmes ellenfélnek bizonyult, de nem rendelkezett kellő mozgékonysággal és sebességgel, ami a háború első éveiben alapvetőnek számított a keleti arcvonalon. Időközben a KV-t folyamatosan modernizálták. 1940 végén a KV-1 L-11-es 76.2 mm-es ágyúját lecserélték a jobb F-32-esre, majd 1941 júliusában az F-32 helyett az F-34-et kezdték beszerelni a KV-1 tornyába, ugyanez az ágyú volt a T-34/76-os fő fegyvere is. 1941 folyamán tovább vastagították a már amúgy is eléggé erős páncélzatot, júliusra a KV-1 homlokpáncélzata elérte a 100 mm-t. A lövegtornyot is megerősitették 25 mm vastag, az eredeti páncélzatra ráerősített páncéllemezekkel. Az így megerősitett KV-1-esek a KV-1e nevet kapták (e: ekranirovanij; páncélozott). A páncélzat vastagítása és a fegyverzet megerősítése után a harckocsi gyártásának egyszerűsítése vált elsőrendű feladattá. Az 1941. június 22-i német támadás meglepte a Vörös Hadsereget. A csapatok szét voltak szórva, és átszervezés alatt álltak. Az 1941. évi harcokban a Vörös Hadsereg nagy veszteségeket szenvedett élőerőben és hadianyagban egyaránt, beleértve a páncélosállomány zömét is. A szovjet erők gyenge szereplését követően a KV-1-es és KV-2-es megjelenése megdöbbentette a németeket. Nem rendelkeztek ezekhez hasonlóan erős löveggel és vastag páncélzattal felszerelt harckocsival és csupán néhány páncéltörő löveg tudta kilőni a szovjet harckocsikat. A június 22-én megindult német támadás első sikerei után lázassá vált a munka a "Kirov" gyárban: egyszerűsítették a tornyot, a lánctalpat, a futóművet, az augusztus-szeptember folyamán gyártott KV-ket öt külső olaj és üzemanyagtartállyal szerelték fel, hogy megnöveljék a hatótávolságot. A tartályok a sárhányón kaptak helyet, és csata előtt természetesen leszereleték őket. 
1941 júliusára mindössze 500 KV-1-es és 2-es maradt. A KV-2-esek gyártását az év októberében leállították, a németek már közvetlenül fenyegették Leningrádot, ezért az oroszok október 18-án a leningrádi "Kirov" üzemet Cseljabinszkba evakuálták, és itt folyt tovább a KV-k gyártása. Addig mindössze 334 készült el. A cseljabinszki traktorgyár már 1941 januárjától készült a KV-k gyártására, így novemberben már fel tudták futtatni a KV-1-esek sorozatgyártását. Az idő előrehaladtával egyre kevesebb harcolt a típusból, és főleg álló megerősített pontként vettek részt Moszkva védelmében 1941 telén, majd Sztálingrádban 1942-ben Csujkov tábornok 62. hadserege alárendeltségében. A Vörös Hadsereg KV-1-esekkel felszerelt harckocsicsapatainak a veszteségei 1941 és 1942 folyamán hatalmasak voltak, annak ellenére, hogy a németek a 88-as páncéltörő ágyún kívül nem rendelkeztek más fegyverrel, amely el tudott volna bánni a KV-val. Az 1941-ben elvesztett KV-2-esek többsége üzemanyaghiány vagy műszaki hiba miatt esett ki a harcokból. A 41. harckocsihadosztály 33 KV-2-esének kétharmadát elveszítette, de ezek közül csak öt esett áldozatul ellenséges hatásnak. A harckocsiból kevés állt rendelkezésre ahhoz, hogy megakadályozzák a Vörös Hadsereg összeomlását Oroszország nyugati részén. A nagy veszteségek fő okozója a tank technikai megbízhatatlansága volt. A harckcosizók a T-34-essel ellentétben ki nem állhatták ezt a nehézkes és gyakran meghibásodó mostrumot. 1942 nyarán az oroszok a tank harci sikertelenségének hatására fontolóra vették az egész KV program leállítását is; egy korabeli jelentés szerint a "KV tank teljesen lezüllesztette a nehézharckocsi fogalmát". A későbbi, valamivel megbízhatóbb KV változatok (KV-1s, KV-85) javítottak kissé a jármű hírnevén, de pl. Kurszknál a még mindíg eléggé lassú KV-knek nagyságrendekkel nagyobb veszteségeik voltak, mint a jóval mozgékonyabb és jobb T-34-eseknek. A KV-2-esek alkalmatlansága 1941 nyarára bebizonyosodott, amikortól megmaradt példányait átalakították KV-1 változatokra, melyek a háború végéig szolgálatban maradtak, és annak ellenére, hogy nem értek el átütő taktikai sikert, fontos mérföldkő volt az ISZ-2-es orosz nehézharckocsihoz vezető úton.  Adatok
Wargame A KV-2-t 1:72-ben a PST (72017) gyártotta műanyagból (a PST sajnos megszűnt). A torony házilag való elkészítésével azonban KV-1-ből is könnyen előállthatjuk, KV-1-et pedig sok makettgyártó gyárt.
Források Ezen összefoglaló elkészítésében az alább olvasható forrásokra támaszkodtam. WORLD WIDE WEB |
