Történet
A StuG III rohamlöveg volt a németek által legnagyobb darabszámban gyártott harcjármű a második világháború alatt. Kezdetben egy mozgékony, könnyű ágyúnak szánták a gyalogság támogatására, de a folyamatos fejlesztések során páncélelhárítóvá nőtte ki magát. A háború végéig több, mint 11500 db épült belőle. A StuG III ötlete eredetileg Erich von Manstein ezredestől származik, aki 1935-ben javasolta Beck tábornoknak Sturmartillerie (Rohamtüzér) egységek felállítását, melyek közvetlen tűztámogatással segíthetnék a gyalogos hadosztályokat, olyan célpontok ellen, mint amilyenek a géppuskafészkek és a bunkerek. Az ötletet a katonai felső vezetés köreiben is támogatták, hiszen így a gyalogság ütőképessége jelentősen megnövelhető. 1936 június 15-én a Daimler-Benz AG páncélozott gyalogsági támogató jármű kifejlesztésére kapott megrendelést, mely képes elhordani egy 75 mm-és ágyút. A fegyvernek korlátozott oldalirányozhatósága volt (maximum 12,5°-ban lehetett kitéríteni), és egy zárt felépítményben kapott helyet, így védve a kezelőszemélyzetet. A jármű teljes magassága egy felnőtt férfi magasságával volt összemérhető, nem haladta meg a két métert. A fegyver hatótávját minimum 6000 méterben határozták meg. A Daimler-Benz AG a nemrég kifejlesztett PzKpfw III közepes harckocsi alvázát és futóművét vette alapul. Hogy a súlyt csökkenthessék, leszerelték a forgatható lövegtornyot. Ennek hátrányán túl azzal is számolni kellett, hogy a pontos célzáshoz meg kellett állni. Elonyként jelentkezett viszont, hogy gyorsabban, könnyebben lehetett gyártani, és sokkal olcsóbb volt, mint a tank. A prototípus megépítését az Alkett gyár végezte, mely 1937-ben öt darabot gyártott kísérleti célokra PzKpfw III Ausf B alapokra. A prototípusok lágyacél felépítménnyel készültek és a Krupp gyár rövid csövű 75 mm-es StuK 37 L/24 (75 mm-es KwK 4 L/24-es lövegeket használtak a PzKpfw IV új típusaihoz) típusú lövegét építették be, melyet a középvonaltól néhány centiméterrel jobbra toltak el. Az öt prototípus végül kiképzési célokat szolgált egészen 1942-ig. 1940 júliusában aláírták a gyártási szerződéseket és tervbe vették, hogy szeptemberre 50 db-ot gyártanak havonta. Legénysége tüzérekből állt, egyenruhájuk is tábori-szürke volt, bár szabása hasonlított a páncélosegyenruhára. Gallérjuk vörös volt, akárcsak a tüzéreknek. A személyzet a következőkből állt: parancsnok (Geschützführer - ágyú vezető), töltő, lövegkezelő és járművezető. A StuG III gyalogság elleni közel harci támogató eszközként lett bevezetve, ezért a StuK 37 L/24-es alacsony torkolati sebességű löveg megfelelő volt nagy romboló erejű gránátokkal. Azonban miután a németek szembesültek a T-34/76 és KV-1 harckocsikkal, a StuG III-akat nagy csőtorkolati sebességű, 75 mm-es StuK 40 L/43 (1942 tavaszától) vagy 75 mm-es L/48-as páncéltörő lövegekkel szerelték (1942 őszétől). Előfordult ugyanis olyan eset, hogy egy StuG III a rövid csövű lövegével 25 m-es távolságból háromszor lőtt rá egy T-34-esre anélkül, hogy abban különösebb kárt tett volna. 1940 augusztusán tervbe vették a rohamlövegek "tengeralattjáróvá" alakítását, hogy részt vegyenek a Seelöwe hadműveletben, melynek célja Anglia megszállása lett volna. A hadművelethez hasonlóan ebből a tervből sem lett semmi. 1943 áprilisa és júniusa között 61 módosított StuG III-ast irányítottak a páncélos alakulatokhoz, azzal a céllal, hogy mobil irányító központként működjenek az SdKfz 301-es (schwerer Ladungsträger - Borgward) távirányítású, rombolótöltet elhelyező járművek számára. 1943 júniusára Hitler havi 220 StuG III gyártását irányozta elő, amit a következő évben már 300-ra emelt. A gyártásban részt vevő gyárak ezt nem csak tartani tudták, hanem meg is haladták, hiszen 1943 augusztusától az elavult PzKpfw III-asok gyártása leállt, az alvázakra már csak StuG III-asokat építettek ez nagyban felgyorsaítottat a StuG-ok gyártását. Emellett a gyártás folyamata is egyszerűsödött, hiszen sok időt takarítottak meg azzal, hogy a felépítmény bizonyos részeit öntéssel készítették el. A tábori muhelyekben gyakran módositották a StuG-okat, elofordult, hogy itt szereltek rájuk kötény lemezelést vagy más külso páncéllemezeket. A soforállás elülso páncélozását gyakran vasbeton lappal erosítették meg. A későbbi változatok egy 7.92 mm-es MG 34-es géppuskát is kaptak élőerő elleni önvédelem céljából, mert sok StuG veszett oda a támadó szovjet gyalogosok által használt aknák és gránátok által. A korai StuG III-asok (StuG III Ausf. A - StuG III Ausf. E), melyekből összesen 822 db épült, a Gepanzerter Selbstfahrlafette für Sturmgeschütz 7.5 cm Kanone Ausf. A-E hivatalos elnevezést kapták. Az F és F/8 változatok hivatalos elnevezése a következő volt: Gepanzerter elbstfahrlafette für Sturmgeschütz 7.5 cm Sturmkanone 40 Ausf. F-F/8. Az Ausf. G változat a 7.5 cm Sturmgeschütz 40 Ausf. G hivatalos elnevezést kapta. A rohamlöveg termelés növelése érdekében a StuG III-as felépítményét és a PzKpfw IV-es alvázát "összeházasítva" létrehozták a StuG IV-est, amelyből a háború végéig 1139 példány épült. A háború végén a Krupp Művek mérnökei benyújtottak egy tervezetet mely a hagyományos 75 mm-es StuK 40 L/78 löveg helyett egy PaK 43/3 L/71 páncéltörő löveggel szerelt változatról szólt. Ám ez a változat sosem készült el még prototípus szinten sem. 1943-ban a Finn Hadsereg 30 db StuG III-at vásárolt a németektől, és ezeket 1944 tavaszán még 29 db követte, melyeket a Szovjetúnió ellen vetettek be egy rohamlöveg dandárba szervezve, mely az egyeten finn harckocsi hadosztályhoz tartozott. Kisebb módosításokat hajtottak végre rajtuk, mnt például a német MG 34-es géppuskát lecserélték a szerintük sokkal használhatóbb DT géppuskákra. Ezek 87 ellenséges tankot semmisítettek meg 8 saját StuG elvesztése mellett (melyek egy részét a kezelő személyzet robbantotta fel, megelőzve a zsákmánnyá válását). A finn StuG-ok a háború után is használatban maradtak, egészen 1966- ig. Ezek a járművek a "Sturmi" becenevet kapták használóiktól. A finnek a hetvenes években több StuG-ot restauráltak, ezek ma finn, angol és német haditechnikai múzeumokban vannak kiállitva. A StuG III-at exportra is gyártották többek között Magyarország, Bulgária, Olaszország, Románia és Spanyolország jutott ilyen járművekhez. A háborúban a szovjet és amerikai csapatok is előszeretettel használták a StuG III-as rohamlövegeket. Az amerikaiak olíva zöldre festették és felfestették rá a felségjelzésüket, míg a szovjetek 1200 db-ot SU-76i típusnéven átalakítva vetettek be a németek ellen. A háború után a Szovjetúnió sok zsákmányolt StuG-ot adott át Szíriának, melyeket használták egészen a Hat napos háborúig (1967). Az izraeli hadsereg a Golan fennsík elfoglalásakor is zsákmányolt StuG III-asokat. Harci cselekmények Az első rohamlövegeket (StuG III Ausf. A) négy különböző Sturmartillerie Batterie-be, azaz "rohamtüzérségi ütegbe" szervezték. A négy üteg (640., 659., 660., 665. Sturmartilleriei Batterie) részt vett a franciaországi hadjáratban, értékes tapasztalatot szerezve a járművek további fejlesztését illetően. A franciaországi tapasztalatokat felhasználva 1940. augusztusában a rohamlövegeket magasabb egységekbe, Sturmartillerie Abteilung-okba, azaz "rohamtüzérségi zászlóaljakba" szervezték. Minden Sturmartillerie Abteilung-hoz 3 üteg tartozott, egyenként 6 rohamlöveggel; tehát egy zászlóalj 18 harcjárművel rendelkezett. 1941 elején a zászlóaljakat (Sturmartillerie Abteilung) Sturmgeschütz Abteilung-ra nevezték át. 1941 márciusában a rohamlöveg ütegek (Sturmgeschütz Batterie) járműveinek számát az addigi hatról hétre növelték. 1942 végén az új hosszú csövű StuG III-asok megjelenésével a Sturmgeschütz Abteilung-ok rohamlöveg számát tovább növelték az addigi 18-ról 28-ra. Az ütegek (Sturmgeschütz Batterie) száma továbbra is három maradt zászlóaljanként, de a szakaszokban szolgáló rohamlövegek számát kettőről háromra növelték. A rohamlövegek zászlóaljankénti számát később 3 parancsnoki StuG III-as hozzáadásával 31-re növelték. (1942 júliusában 19, 1943 végén már 37 ilyen rohamlöveg osztály állt szolgálatban.) Ez a Sturmgeschütz Brigade néven működő szerveződési forma gyakorlatilag a háború végéig változatlanul fennmaradt. 1944 júniusában egy új szervezeti sémát vezettek be az eddigi megtartása mellett. Az új szerveződési forma a Sturmartillerie Brigade (Rohamlöveg dandár) elnevezést kapta (ekkor 42 rohamlöveg osztály állt szolgálatban, ez 1945 január 1-re 39-r apadt.), és rendszerint 45 rohamlöveg (33 StuG III/IV és 12 StuH 42) alkotta. Egy Sturmartillerie Brigade három ütegből állt, minden üteghez két parancsnoki jármű tartozott. Egy ütegben két szakasz StuG III/IV (2x4 db) és egy szakasz StuH 42 (4 db) szolgált. A Sturmartillerie Brigade-k szerveződési formája a háború végéig változatlanul maradt. A fentiekben ismertetett kialakítás azonban a háború vége felé egyre ritkábban valósult meg, mivel sohasem állt rendelkezésre elegendő rohamlöveg ahhoz, hogy minden alakulatot teljesen feltöltsenek. 1942-43-tól kezdődően - a németek stratégiájához hasonlóan - a rohamlövegek szerepe is megváltozott: egyre inkább páncélvadászokként alkalmazták őket a védekező harcokban. 1944-45-ben egyre általánosabbá vált az a gyakorlat, hogy a páncéloshadosztályok harckocsi-veszteségeit is rohamlövegekkel igyekeztek pótolni. Noha ez a gyakorlat alapvetően hibás volt, de szükség törvényt bont... Márpedig a Wehrmacht veszteségei olymértékben nőttek, hogy a német ipar már nem bírta azokat teljes értékű, általában drága és bonyolult harckocsikkal pótolni. A rohamlövegek legnagyobb előnye könnyű gyárthatóságukban és olcsóságukban rejlett: egy StuG III Ausf. G előállítása 82 500 birodalmi márkába került, míg egy Pz.Kpfw. IV Ausf. G ára 103 163 RM-re rúgott. Egy Tigris II (Sd.Kfz. 182) árából pedig majdnem 4 (!) teljesen felszerelt rohamlöveget lehetett előállítani. Az F változat 1942 május 20-án került bevetésre a 190. Sturmgeschütz Abteilung kötelékében. Az első bevetésről a Heereswaffenamt által készített jelentésben ez áll: "A hatékonysága közel azonos a KwK 40-essel felszerelt PzKpfw IV-essel [...] Az új rohamlövegek mindegyike három orosz harckocsit lőtt ki." Ez rendkívüli eredménynek számított, hiszen addig a StuG-ok tehetetlenek voltak a szovjet páncélosokkal szemben. A Heereswaffenamt szakemebrei 13 kilőtt páncélost vizsgáltak meg közelebbről (köztük három T-34-est), hogy kiértékeljék az új rohamlöveg harctéri teljesítményét. Az esetek nagy részében azt tapasztalták, hogy az L/43-as löveg átütötte a páncélzatot, különösen a szovjet páncélosok tornyának eleje, és a páncéltestének oldala bizonyult sebezhetőnek. Számos harcjármű teljesen kiégett, a fegyverzet és a futóművek is megsérültek. A maximális hatékony lőtávolság harckocsik ellen a tapasztalatok szerint 1200 méter volt. A rohamlövegek háború végi alkalmazására az egyik legjobb példát egy 1944 decemberében lezajlott ütközetről készült hadijelentés adja, amely a 1045. Panzerjäger-Kompanie egyik bevetéséről szól: "A század a hadosztály tartalékát képezte. Egy félórás tüzérségi és légi előkészítést követően megközelítőleg 30 darab T-34-es támadott gyalogság kíséretében egy viszonylag széles arcvonalon. Az ellenség frontáttörésre tett kísérletet mintegy 5-6 hadosztálynyi erővel. A terepviszonyok az ellenségnek kedveztek. Mindemellett az erdős területek kiváló tüzelőállást és felvonulási területet biztosított számukra. A század 9 rohamlöveget küldött harcba ás az első nap három óra leforgása alatt a következő eszközöket semmisítette meg: 16 T-34-est, 1 KV-1-est, 2 tüzérségi megfigyelő pontot, 2 beásott T-34-est, 1 páncéltörő löveget, 17 géppuskát, 1 gyalogsági löveget. A második napon: 2 T-34-est, 3 páncélelhárító fegyvert, 2 aknavetőt, 21 géppuskát, 2 páncéltörő löveget. A páncélosokat 600-800 méteres távolságból lőtték ki. Az egyik rohamlöveg 5 harckocsit lőtt ki 15 perc leforgása alatt egy harckocsi-oszlopból. Az ellenség egyetlen célzott lövést sem adott le. A maradék T-34-eseket egyesével külön-külön vadászták le. Az egyik T-34-est 1000 méteres távolságból lőtték ki 3 lövés leadásával." Noha a StuG III-as rohamlövegek még a háború utolsó hónapjaiban is értek el sikereket, csillaguk már leáldozóban volt. Hátrányuk 1944 végére teljesen nyilvánvalóvá vált: két évvel korábban hadrendbe állított 7,5 cm-es StuK 40 L/48-as lövege immár elavulttá vált. Ez alatt a két év alatt a Birodalom ellenségei komoly technikai és technológiai fejlődésen mentek keresztül. A nyugati fronton egyre nagyobb számban jelentek meg a 76 mm-es löveggel felszerelt M4-es Shermanok, amelyek fő fegyverzete 88 mm vastag páncélzatot tudott átütni 914 méteres távolságból 60 fokos becsapódás esetén. HVAP lőszert használva ugyanez az érték elérte a 133 mm-t. Az amerikai harckocsi páncélvastagsága 60 és 100 mm között volt. Brit oldalról pedig egyre nagyobb számban jelentek meg a különféle, 17 fontos löveggel felfegyverzett harckocsik (pl. Sherman Firefly), amelyek tűzereje a német "88"-asokéval vetekedett: 457 méteres távolságból 120-186 mm páncélzatot voltak képesek átütni a becsapódási szögtől függően. Az 1944-es normandiai hadjárat során két német rohamlövegdandár harcolt Nyugat-Európában: a 341. és a 394. A Normandiában szolgáló 2., 9. és 10. SS-Panzer hadosztály páncélosezredeinek két-két századát is felszerelték StuG III-asokkal. Ez is tükrözi, hogy a harckocsi veszteségeket próbálták rohamlövegekkel pótolni. Emellett az 1. és 2. SS-Pánzer hadosztály páncélvadász osztályai kizárolag StuG-okkal voltak felszerelve, mivel e Jadpanzer IV-esek nem érkeztek meg az alakulatokhoz. 1944 végre a keleti fronton is kezdett válságossá válni a rohamtüzérség helyzete: a szovjet páncélos fegyvernem egyre nagyobb számban állította rendszerbe a korszerűbbnél korszerűbb harckocsikat. Az egyik legjelentősebb fejlesztést a T-34/85 harckocsik hadrendbe állítása jelentette. A 85 mm-es ZIS-S-53 löveggel felfegyverzett harckocsi 500 méterről 89 mm páncélzat átütésére volt képes, ez az érték még 1500 méteren is alig változott: elérte a 74 mm-t. A német páncélos erők részére kiadott harckocsi-ismertető kézikönyv 1944 november 1-i kiadása így ír a típusról: "A szovjet páncélos fegyvernem legfontosabb és leggyakrabban előforduló harckocsija. A korábbi T-34-eshez képest nagyobb űrméretű és hosszabb csövű löveggel szerelték fel, amely képessé teszi arra, hogy ellenfeleit nagyobb távolságból semmisítse meg". Még egy fontos tényezőt meg kell említeni az új T-34-essel kapcsolatban: 1944 folyamán összesen 14773 darab gyári-új T-34-es került a csapatokhoz; ebből 11000 volt T-34/85-ös. Összehasonlításképpen: ugyanebben az évben a német ipar 18284 harcjárművet (harckocsit, rohamlöveget, vadászpáncélost és önjáró löveget) gyártott összesen. 1944 folyamán a szovjet páncélos erő egy újabb "csodafegyver" hadrendbe állítására várt: ez pedig nem volt más, mint az IS-2-es nehéz harckocsi. A 46 tonnás monstrumot nagyteljesítményű 122 mm-es löveggel fegyverezték fel, amely 1000 méteres távolságból 126 mm, 2500 méteres távolságból pedig 90 mm acélpáncélzat áttörésére volt képes. A 122 mm-es löveg 25 kg-os lövedéke még ebből a hatalmas lőtávolságból (2500 m) is képes volt darabokra tépni egy rohamlöveget, amelynek maximális páncélvastagsága nem haladta meg a 80 mm-t. Az IS-2-es pusztító tűzereje mellé rendkívül erős páncélzat társult: a homlokpáncélzat vastagsága 100-135 mm volt. Ez a páncélvastagság megbízható védelmet nyújtott a rohamlövegekkel szemben, melyek 7,5 cm-es lövegükkel sok esetben még 100 m-es távolságból is tehetetlenek voltak a szovjet típussal szemben. Egyetlen esélyük az IS-2-essel szemben az volt, ha kihasználják a StuG III-asok előnyeit: az alacsony felépítést és a mozgékonyságot, megnehezítve a szovjet tüzérek dolgát. A szovjet nehéz harckocsinak volt egy nagy hátránya, amit németek ki tudtak használni: az alacsony tűzgyorsasága. Osztott lőszere miatt percenként csak 2-3 lövést tudott leadni. Alfred Regeniter hadnagy (Sturmgeschützbrigade 276) így számol be a szovjet nehéz harckocsi típussal történt első találkozásáról, amely 1944. október 21-én délután Steinkrug közelében (Kelet-Poroszország) történt: "Nagy nehezen elhagytuk a kiindulási körzetet. Alig haladtunk valamennyit [...] egy Josef Stalin 122 (IS-2) harckocsit vettünk észre mintegy 2000 méterre tőlünk. Nyolc páncéltörő gránátot lőttünk ki rá, [...] mindegyik lepattant róla, noha lövéseink hihetetlenül pontosak voltak." Még aznap este a rohamlövegek betörtek egy városkába. Ott a sötétség leple alatt sikerült kilőni egy IS-2-est: 100 méteres távolságból öt lövést adtak le rá, míg végre felrobbant. Ez az eset leginkább a keleti hadjárat első évére emlékeztette az alakulat sokat megélt veteránjait, akik ugyanezt tapasztalták, amikor rövid csövű rohamlövegeikkel T-34-esek ellen indultak csatába. Noha a rohamlövegek már messze nem nyújtották azt a teljesítményt, amit a kor színvonala megkövetelt, így is nélkülözhetetlenek voltak. Ahogy a Wehrmacht egyik hadműveleti tisztje írta 1945. február 17-én kelt, a Heeresgruppen H és B helyzetével foglalkozó jelentésében: "...A rohamlövegek és a vadászpáncélosok jelentik a páncélosokkal szembeni egyetlen hatékony védelmet, míg a vontatatott nehéz páncéltörő lövegek egyre inkább alkalmatlannak bizonyulnak erre..." A StuG III kiválóságát számos ehhez hasonló hadihistória bizonyítja. A rohamlövegek akkor bizonyultak csak igazán hatékonynak, ha olyan tehetséges és bátor katonák irányították őket, mint a most bemutatásra kerülő néhány "StuG-ász". Feltehetőleg a legsikeresebb StuG III-as bevetésre 1942 szeptemberében került sor Sztálingrádnál. A 244. Sturmgeschütz Abteilung kötelékébe tartozó egyik StuG III Ausf. F kilenc szovjet harckocsit semmisített meg egymaga mindössze 20 perc leforgása alatt. A rohamlöveg parancsnokát, Karl Pfreundtner főtörzsőrmestert ezért a tettéért szeptember 18-án Lovagkereszttel tüntették ki. 1943 január 1-től 4-ig Unteroffizer Horst Naumann (Sturmgeschütz Abteilung 184) 12 szovjet tankot semmisített meg kemény ütközet alatt a Demyansk térségért folytatott küzdelemben. Január 4-én Naumann megkapta a Lovagkeresztet az eddigi 27 megsemmisített tankért. 1943 március 14-én Peter Franc százados 24 óra leforgása alatt 43 db T-34/76 típusú szovjet harckocsi semmisített meg rohamlövegével. A legfigyelemreméltóbb Waffen SS StuG ász SS-Sturmbannführer Walter Kniep volt, aki a 2. Waffen SS "Das Reich" Páncélos hadosztály, 2.Sturmgeshütz Abteilung-ját parancsnokolta. 1943 július 5-től 1944 január 17-ig összesen 129 szovjet tankot semmisített meg, két saját StuG elvesztése mellett. Kniep is megkapta a Lovagkeresztet. Egy másik jeles "StuG-ász" Kurt Kirchner őrmester volt, aki a 667. Sturmgeschütz Abteilung kötelékébe tartozó rohamlövegével 30 szovjet harckocsit lőtt ki néhány nap leforgása alatt valahol Észak-Oroszországban. őt szintén Lovagkereszttel tüntették ki. Noha rohamlöveggel elért sikereiről nem sokat tudunk, feltétlen érdemes meg említeni, hogy a hadtörténelem egyik legeredményesebb páncélos-ásza Michael Wittmann - akinek 138 harckocsi kilövése és számos más harceszköz megsemmisítése fűződik a nevéhez - szintén StuG III-as rohamlövegen kezdte páncélos-pályafutását. Az 1944 decemberi német Ardenneki ellentámadás során is sok StuG III-ast vetettek be, hiszen az alacsony felépítése és viszonylag alacsony üzemanyagfogyasztása ideálissá tette a hegyvidéki, erdős terepen vívott harcokra. A harcok során a 244. rohamlövegdandár 54 amerikai tankot lőtt ki, miközben csak két StuG-ot veszített. A német hadsereg egyik leghatékonyabb StuG-okkal felszerelt alakulata a 190. rohamlöveg dandár volt. Az egységet kétszer is megemlítették a főparancsnokság hivatalos közleményeiben, amelyek az 1945 tavaszán Nyugat-Poroszországban vívott harcokról számolnak be. Az alakulatot 1940-ben hozták létre, mint a legelső rohamlövegosztályt. A sokat tapasztalt, veterán páncéltörő egység a háború végére az egyik legeredményesebb német alakulattá vált. 1945 február 26-án a dandár jelentette: 104 ellenséges harckocsit lőttek ki, és mindössze négy járművet veszítettek. Az alakulat 1945 március 3-ig 1000 harckocsit semmisített meg. A főparancsnokság "jutalmul" kivonta őket a szövetségesek által bekerített nyugat-poroszországi tűszfészekből, persze csak azért, hogy részt vehessenek a Berlin védelmében folytatott harcokban. A 232. rohamlöveg dandár is különleges alakulat. 1945 tavaszán a kelet-poroszországi Samland-félszigeten elvágták a többi alakulattól, mégis tovább folytatta a harcot. Más dandárok egységeivel erősítették meg, olyannyira, hogy a háború során bevetett legnagyobb létsztámú rohamlöveg alakulattá vált. 1945 februárjában legénységi állománya elérte a 2000 főt, rohamlövegei pedig a 47-et. Mégsem tudták felvenni a harcot a fölényben lévő szovjetekkel. Áprilisban már egyetlen rohamlöveget sem tudtak bevetni. Hogy elkerüljék a szovjet hadifogságot, az egység túlélőit 1945 május 8-án a haditengerészet hajóin Gdansk-ból Hel-be szállították, majd onnan egy túlterhelt torpedónaszádon Dániába evakuálták őket. A 243. rohamtüzér dandárt (megerősített rohamlöveg dandár) Berlin védelmére rendelték. Feltöltötték új felszereléssel, de a veterán egység így is elvesztette járművei javát. Mivel nem állt rendelkezésre elégséges számú rohamlöveg, ezért április közepén a Teltow-csatornánál gyalogosalakulatként vetették be őket. Végül mégis kaptak 40 db vadonat új StuG-ot, melyek akkor gördültek le az Alkett cég berlini gyárának gépsorairól. Április 14-15-én bekapcsolódtak az Elbán, Schönebecknél létesített amerikai hídfőállás ellen vívott harcokba. A dandár ezután az újonan felállított Theodor Körner hadosztály parancsnoksága alatt megpróbálta felszabadítani Berlint. Visszafoglalták Treuenbrietzent, de a szovjet védőgyűrűt nem tudták áttörni. A 249. rohamlöveg dandár viszont sikeresen betört Berlinbe. Az egység április 24-én a spandaui Alkett gyárból 31 új rohamlöveget kapott. Ezek voltak a gyártósorról legördülő utolsó járművek. Április 27-én a főparancsnokság utasítást adott a félelmetes erejű szovjet ostromgyűrű áttörésére, mely meglepő módon sikerült is. Ezután védekező állásokat foglaltak el a gyűrűn belül. Április 30-ára azonban már csak 9 bevethető rohamlöveggel rendelkeztek, ezért folyamatosan kényszerültek visszavonulásra. Utolsó állásuk a berlini műszaki középiskola épületénél volt. A Hitler öngyilkosságáról kapott hírek hallatán megpróbáltak Berlinből kitörni. A harcok során a két utolsó rohamlöveg haladt az alakulat menekülő katonáinak élén. Ezeket azonban kilőtték és a kitörési kísérletet Spandau közelében megállították. A legénység kis csoportjának (köztük a dandárparancsnoknak is) azonban sikerült átcsúszniuk a szovjet vonalakon, elérték az Elbát, és végül amerikaiaknak adták meg magukat. Összefoglalva elmondható, hogy a StuG III-ok (és a rohamlövegek általában) nagyon is sikeresnek bizonyultak mind a támadó, mind a védekező hadmozdulatok során. Páncélvadászként remekül beváltak: a rohamlövegek csak 1944 tavaszáig összesen 20 000 ellenséges harckocsit semmisítettek meg. A StuG III-asok minden fronton harcoltak: Afrikától Franciaországon át egészen a Szovjetunióig. A rohamlöveg volt a legnagyobb számban gyártott (lánctalpas) német harcjármű az egész második világháború során: összes változatát egybevéve mintegy 12 000 példány készült belőle. Bár a Tigrisek és Párducok sokkal ismertebbek, a StuG-ok mégis sokkal több ellenséges páncélost semmisítettek meg. Alacsony felépítményük miatt könnyen álcázhatók voltak és nehéz célpontot nyújtottak. A StuG-ok személyzete a tüzérségi fegyvernem elit legénységének számított. 1945 április 10-én még 1053 db StuG III és 277 db StuH III állt szolgálatban. Változatok 
SdKfz 142 StuG III Ausf. A: ezt a variánst 1940 január és május között gyártottak és mindössze csak 30 db-ot készített az Alkett gyár (alvázszámok: 90001-90030). Először a Francia-ország elleni harcokban vetet-ték be. A PzKpfw III Ausf. F alvázát használták fel hozzá és 75 mm-es rövid csövű StuK 37 L/24 ágyúval szerelték fel. A felépítmény elől 50 mm-es páncéllemezből készült, oldalt 30 mm, felül pedig 8-11 mm-es volt. Mivel elsősorban a gyalogság támogatására szánták, ezért 55 repesz-romboló gránát, 8 ködgránát és 21 páncéltörő gránát alkotta a lőszerkészletét. Mivel a rövid csövű 75 mm-es löveg csak 420 m/s-os torkolati sebességet ért el, páncéltörő lövedékkel 1094 m-es távolságból mindössze 40 mm-es, 30°-ban döntött páncélzatot tudott csak átütni. A járművet egy 320 LE-s Maybach HL 120 TR motor hajtotta. Valamennyi StuG hegesztett és csavarozott páncélzattal készült. A legénység 2 db MP géppisztollyal volt ellátva, összesen 384 lőszerrel.
SdKfz 142 StuG III Ausf. B: 1940 júniustól 1941 májusáig összesen 120 db gyártottak a B variánsból az Alkett gyárban (alvázszámok: 90101-90420). Szélesebb lánctalpat kapott (36 cm-ről 40 cm-re növelték a szélességet) és egyéb kisebb módosításokon esett át, mint például a lánchajtókerék módosítása (hatküllősre változtatták) és a hátsó szabadonfutó láncvezető kerekek módosítása (nyolcküllősre módosult), ami az új lánctalp miatt is szükségessé vált. Ezen kívűl fejlesztették a gyújtás rendszerét, és lecserélték az előváltós váltóművet szinkronizáltra.
SdKfz 142 StuG III Ausf. C: 1941 májusától szeptemberéig 50 db-ot gyártottak ebből a típusból az Alkett-nél (alvázszámok: 90551-90600). Kisebb fejlesztéseket hajtottak végre a B variánshoz képest: a löveg irányzékát a felépítmény tetejére helyzték át, így megszüntettek egy gyenge pontot a homlokpáncélzaton. Ezen kívül a homlok- és az oldallemezeket, valamint a tetőlemezeket megváltoztatták a hatékonyabb védelem érdekében.
SdKfz 142 StuG III Ausf. D: 1941 májusától szeptemberig 150 db StuG III D változatot építettek az Alkettnél (alvázszámok: 90601-90750), melyen kisebb módosításokat hajtottak végre a C variánshoz képest.
SdKfz 142 StuG III Ausf. E: 1941 szeptembertől 1942 márciusig 272 db StuG III E épült meg az Alkett gyárában (alvázszámok: 90751-91023), melyeket már MG 34 géppuskával is felszereltek az ellen-séges gyalogság elleni önvédelem céljából. A felépítmény kialakítását tekintve tért el kicsit elődeitől. Ezt a változatot használták parancsnoki és megfigyelő járműként is. Ebben az esetben a döntött oldallemezeket eltávolították és a helyükre függőlegeseket építettek be, valamint a jobb oldalra egy másodlagos lőszerdobozt építettek be, míg a bal oldalit megnövelték. A dobozok löszer és nagy teljesítményű rádiónak adtak helyet. Az ilyen rádiós változatokat könnyen fel lehetett ismerni a felépítmény hátulján elhelyezett 2 db antennáról.
SdKfz 142/1 StuG III Ausf. F: 1942 márciustól szeptemberig 359 db ilyen varáins épült az Alkett gyárban (alvázszámok: 91037-91396). 1941 szeptember 28-án Hitler elrendelte, hogy a StuG-okat alkalmassá kell tenni páncéltörő feladatok ellátására is. Ezért a jármű páncélzatát megerősítették, és a fő fegyverzetét lecs-erélték a hosszú csövű, 75mm-es StuK 40 L/43 ágyúra. Ez a változtatás tette inkább páncélvadásszá, mint gyalogsági támogató fegy-verré a StuG III-at. A felépítmény tetejét középen lejjebb eresztették hátul, és elhelyeztek egy elektromos ventillátort is. Az új felépítményt a Rheinmetall-Borsig gyár fejlesztette ki. Ezen variáns prototípusát 1942 március 31-én mutatták be Hitlernek. Néhány F modellen oldalsó köténylemezelést is alkalmaztak, mely némi védelmet biztosított a szovjet tankelhárító puskák ellen. Bár a kötényezés inkább a későbbi G variánsokon vált megszokottá.
SdKfz 142/1 StuG III Ausf. F/8: 1942 szeptembere és decembere között gyártották az Alkett gyárban, összesen 334 db épült meg (alvázszámok: 91401-91734). Ez a változat már a PzKpfw III Ausf. J változat alvázára épült. A frontpáncélzatot is megerősítették, és tábori körülmények között még ezt is megtoldották a löveg mellett két oldalon. Újabb átfegyverzésen is átesett a típus, melynek eredményeként az F/8-as variánsok a hosszú csövű, 75 mm-es StuK 40 L/48 ágyúkkal lettek felfegyverezve, melyeknek ballisztikai mutatói rendkívűl jók voltak. A löveget -5° és +20° között lehetett emelni és oldalirányozhatósága 20° volt. A 3600 mm csőhosszúságú, 800 kg tömegű löveg maximális lőtávolsága elérte a 8000 métert. A StuK40-es a legelterjedtebb páncéltörő lőszert, a Panzergranate 39-est (Pz.Gr. 39) 750 m/s kezdő sebességgel lőtte ki, méghozzá igen nagy pontossággal: 1000 méterről tüzelve a lövedék röppályájának csúcsán sem érte el a 2,5 méteres lővonaltól mért magasságot. (Viszonyításképpen: a leggyakoribb ellenfélnek számító T-34-es magassága 2,45 és 2,65 méter között mozgott típusváltozattól függően). A páncélátütő-képessége is megfelelt a kor színvonalának: Az 1000 méterről kilőtt Pz.Gr. 39 típusú páncéltörő-gránát 90 fokos becsapódási szög esetén 96 mm vastag páncélzatot tudott áttörni. 30 fokos becsapódás esetén ez az érték 32 mm-re csökkent. A rohamlövegek számára kis mennyiségben ugyan, de létezett egy hatékonyabb volfrám-karbid-magvas lőszertípus is: a Panzergranate 40 (Pz.Gr. 40), amely 90 fokos becsapódási szög esetén 102 mm, 30 fokos becsapódás esetén 28 mm páncélzatot tudott áttörni. Pz.Gr. 40 különösen az olyan nehéz páncélzatú, nagy tűzerejű harckocsik ellen bizonyult hatásosnak, mint például a KV-1 és KV-2, amelyeket veszélyes volt túlzottan megközelíteni. Rendszeresítve volt még egy kumulatív-töltetű páncéltörőgránát típus is: a Gr.38 H1/C. Ennek a típusnak a páncélátütő-képessége becsapódási szögtől függően 90 és 45 mm között mozgott. A Gr.38 H1/C nem volt túl népszerű a rohamtüzérek körében viszonylagos pontatlanságából kifolyólag, amely az alacsony kezdősebességéből (450 m/s) eredt. Egyik legfőbb előnye viszont az volt, hogy páncélátütő képessége független volt a lőtávolságtól. A páncéltörő-gránátok mellett a rohamlövegek lőszerkészletének jelentős részét a repesz-romboló hatású Sprenggranate 34 (Sp.Gr. 34) tette ki. Ezt a lőszertípust csapódó gyújtóval látták el, amelybe egy aktiválható időzítő szerkezet (0,15 sec) volt be építve. Élőerő elleni alkalmazás esetén a lövedéket alacsony szögtartományban lőtték ki, amely földről visszapattanva 0,15 másodperc elteltével a levegőben robbant fel, repeszek ezreit szórva szét. Kis számban a Nebelgranate típusú ködgránát is rendelkezésre állt a StuK40-es lövegekhez. Ez a lőszertípus mintegy 30 méter átmérőjű, 20-25 másodperces "élettartamú" füstfelhőt tudott létrehozni.
SdKfz 142/1 StuG III Ausf. G: 1942 decemberétől 1945 már-ciusáig gyártották az Alkett és a MIAG gyárban (alvázszámok: 76101-77550, 91751-94250 vala-mint 95001-től). A MIAG és a Daimler-Benz 1943 márciusá-ban, az Alkett gyárat ért bombatámadás után, kapcsolódott be a termelésbe, és mintegy 3000 rohamlöveget épített. Ez volt a legnagyobb darabszámban gyártott és legelterjedtebb StuG variáns. Összesen 7893 db épült a G típusból (ebből 173 db egy korábbi típusból lett átalakítva). A PzKpfw III Ausf. M harckocsi alvázára épült. Az Ausf. G alváza, hajtóműve, és felfüggesztése megegyezett az Ausf. F/8-aséval, egyedül a felépítményükben különböztek. Az Ausf. G felépítményét kiszélesítették, 30 mm-es oldalsó páncéllemezeit 79 fokban megdöntötték, míg a küzdőtér hátsó falát merőlegesre változtatták. A rohamlöveg tetejére egy 7 periszkópos parancsnoki kupolát építettek. A elülső 50 mm-es páncélzat vastagságát 30 mm-es lemezek felerősítésével 80 mm-esre növelték. A harctéren bevett szokásnak számított a páncélzat növelése oly módon, hogy néhány centiméteres betonréteget hordtak fel rá. A tetőpáncélzatot 20 mm-esre vastagították. A felépítmény tetején elhelyeztek egy parancsnoki kupolát is a parancsnok számára, melyet a későbbi modelleken egy hegesztett lövedék-eltérítő lemezzel láttak el előlről. Az Ausf. G változat tűzereje nem változott az Ausf. F/8 modellhez képest: ugyanazt a StuK 40-es löveget használták fel, mint amelyet az Ausf. F/8-asba is építettek. A rohamlövegek egyik komoly hiányossága az volt, hogy nem rendelkeztek beépített géppuskával. Már a korai StuG III-asokhoz is volt rendszeresítve egy hagyományos kétlábú állvánnyal felszerelt géppuska, de azt a küzdőtérben tartották, és csak szükség esetén vették elő. A töltő által kezelt géppuskával azonban képtelenség volt pontos lövést leadni, hiszen a kétlábú állvány "karmai" nem tudtak megkapaszkodni a sima páncél felületen - arról nem is beszélve, hogy a lövész is könnyő célpontot nyújtott az ellenség számára. A probléma megoldására egészen 1943 tavaszáig kellett várni, amikor is a StuG III Ausf. G-n bevezették a lehajtható "géppuska-pajzsot". Amellett, hogy szemből védelmet biztosított a lövész (a töltő-kezelő) számára, biztos alapot nyújtott a géppuska rögzítéséhez is. A pajzsot menet közben, ha nem volt rá szükség, lehajtották, így sikerült megőrizni a rohamlöveg egyik nagy előnyét: az alacsony sziluettjét. Szükség esetén a pajzsot felhajtották, és a töltő-kezelő búvónyílásának zárófedelével összekapcsolva 67 fokos állásban rögzítették. Ezt követően erősítették rá a küzdőtérben tárolt MG 34 vagy MG 42 típusú géppuskát. A géppuskát kétféle pozícióban lehetett a pajzshoz rögzíteni: az alsó csatlakozási pontra, ekkor földi célpontokra lehetett hatékonyan tüzelni; vagy egy másik, a pajzs tetején elhelyezett csatlakozási pontra. Ez utóbbi esetben repülőgépek, illetve az épületek tetején rejtőzködő mesterlövészek ellen lehetett felvenni a harcot. A fent említett megoldás azonban messze nem volt tökéletes: a lövész számára csak szemből nyújtott némi védelmet. Ezért 1944 második felében a pajzsot a Jagdpanzer 38(t) Hetzer-nél rendszeresített távirányítású géppuskával váltották fel. Ezt a fegyvert, amely egy 360 fokban körbeforgatható géppuskából állt a töltő-kezelő működtette a küzdőtér belsejéből. Noha a fegyver nagyon is hatásosnak bizonyult - hiszen a lövész teljesen védve volt az ellenség tüzétől - nem állt belőle rendelkezésre elegendő mennyiség ahhoz, hogy teljesen kiszorítsa a "pajzsos-rendszert", így az jó néhány járművön a háború végéig rendszerben maradt. Az Ausf. G gyártása során számos kisebb-nagyobb módosítást hajtottak végre a járműveken. 1943 novemberében 80 mm-es öntött-acél Saukopf ("disznó-fej") lövegpajzsra cserélték az eredeti doboz-szerű 50 mm-es lövegpajzsot. 1944 elején pedig kezdték ellátni a rohamlövegeket a főfegyverzettel párhuzamosított géppuskával. 1944 tavaszán kezdték felszerelni a StuG III-asokat ködgránátvetőkkel (NbK39) is. 1943 közepétől a rohamlövegeket Schürtzen-nel (kötény-páncélzattal) is ellátták. 1943 végétől a védettséget nem a páncéllemezek vastagításával, hanem az orr részre ferdén felhegesztett lemezekkel növelték. Az 1943 szeptembere és 1944 szeptembere között készült rohamlövegeket zimmerittel vonták be. 1944 tavaszától az orrot 15 mm-es betonréteggel erősítették meg. A járművet sokszor Sturmgeschütz 40 néven is emlegették, mely a hivatalos elnevezésből ered.
A StuG III alapjaira épült egyéb járművek: Körülbelül 20 db StuG III-at építettek meg úgy, hogy bár az alváza a PzKpfw III-tól származott, de a futóműve a PzKpfw IV-től. A szándék az volt, hogy egyszerűsödjön a tábori karbantartás, de a változtatás nem hozott eredményt, ezért a programot törölték. 
SdKfz 142/2 StuH 42: 1942 október és 1945 február között összesen 1211 darab StuH 42-es rohamtarack készült (a rohamlöveg gyártás mint-egy 10%-át állították át StuH 42-k gyártására) az Alkett gyárban (alvázszámok: 91251-92462). A gyárak 1942 végén 42 db (az első széria 12 db-os volt, melyet januártól márciusig gyártottak kísérleti célokra, F és F/8 alvázakra), 1943-ban 204 db, 1944-ben pedig 904 StuH 42-est szereltek össze. 1942-ben a StuG III F típusra egy 105 mm-es tarackot (StuH 42 L/28) szereltek a 75 mm-es ágyú helyére. Ezzel egy erőteljes gyalogsági támogató járművet hoztak létre, melyre szükség is volt, hiszen a StuG III F/8 és StuG III G változatok már sokkal inkább páncélvadász feladatokra voltak alkalmasak. A StuH 42 az 1918-as könnyű tábori tarack (leFH 18) módosított változatával lett ellátva (ugyanezt a löveget használták fel a Wespe önjáró lövegekhez is). Az új fegyver elektomos gyújtást és csőszájféket kapott. A 2950 mm hosszú löveget -6° és +20° közötti tartományban lehetett irányozni függőleges és 20°-ban vízszintes irányban. Később építettek ilyen járművet StuG III G alvázakra is. Az Ausf G változatra épített StuH 42-k megnövelt méretű Saukopf lövegbajzsot kaptak, valamint a lövegcső is kissé hosszabb lett és dupla-terelős csőszájfékkel látták el. A csőszájféket elhagyták 1944 szeptemberétől a felmerülő hiány miatt. A 10,5 cm-es tarack maximális elméleti lőtávolsága 12 325 méter volt, amit azonban sosem használtak ki, mivel szinte mindig közvetlen irányzással, alacsony szögtartományban tüzeltek vele. A Sturmhaubitze 42 igen hatékony fegyvernek bizonyult: 10,5 cm-es, 15,55 kg-os (ebből 1,38 kg robbanóanyag) Sp.Gr. 34 típusú gránátja 40 méteres körzetben fejtett ki hatékony repeszhatást, amely a StuG III-as rohamlövegeknél alkalmazott a 7,5 cm-es, 5,74 kg-os (ebből 0,68 kg robbanóanyag) hasonló típusú gránátjának 15 méteres teljesítményéhez képes jelentős előrelépést jelentett. A StuH 42 tehát kiváló gyalogsági támogató fegyvernek bizonyult. A StuH 42-es lőszerjavadalmazásának a 26 Sp.Gr. 34 típusú repeszromboló gránátja mellé 10 darab kumulatív-töltetű páncéltörő-gránát is tartozott: míg a Gr. 39 rot/HL/B maximálisan 90 mm, addig a Gr. 39 rot/HL/C 100 mm páncélzatot volt képes "átégetni" a lőtávolságtól függetlenűl. Komoly gondot okozott azonban a lövedékek rendkívül alacsony kezdősebessége (495 m/s), aminek következtében mozgó célpontok (pl. harckocsik) ellen csupán 500 méternél kisebb távolságból lehetett hatékonyan alkalmazni. Problémát tovább fokozta a tarack alacsony tűzgyorsasága (3-5 lövés/perc) is. A StuH 42-es viszonylag gyenge páncélzata miatt nem, vagy csak végszükség esetén engedhette meg magának azt a "luxust", hogy egy harckocsit 500 méternél közelebb engedjen magához. A rohamtarack kisebb testvérével (StuG III) ellentétben tehát páncélvadász szerepkörben igencsak korlátozott mértékben volt alkalmazható. A StuH 42-est nem szerelték fel géppuskákkal, hiszen az aránylag szűk küzdőtérben sok helyet foglalt el a nagy méretű tarack. Lőszerkészlete 36 db lövedékből állt. 1942 novemberében vetették be őket először. 68 db ilyen járművet vetettek be a Kurski ütközetben.
StuG (Fl): 1943 májusa (9 db) és júniusa (1 db) között 10 db StuG III-at átalakítottak úgy, hogy a StuG fő fegyverzetét kicserélték egy Schwade lángszóróra, mely 14 mm-es szóró-csővel rendelkezett és 55 méterig volt képes a lángot ellőni. Az átépített változatok a javításra visszahívott StuG III F előtti változatokból kerültek ki, bár eredetileg gyártás alatt álló járműveket akartak eleve így megépíteni. A Panzertruppenschule I kiképzőiskola alá rendelték őket, és 1943 június 29-én vasútra rakták a járműveket. Nem sokkal később az egyik jármű kigyulladt, és teljesen kiégett, ezt visszaküldték javításra 1943 júliusában. 1943 szeptemberében visszakerültek csapataikhoz, de nem maradt fenn semmilyen információ arról, hogy bevetették-e őket a harcokban. A StuG (Fl) harcjárművek rendelkeztek MG 34 géppuskával is, melyhez 600 lőszer volt javadalmazva. 1944 januárjában mind a 10 db-ot visszahívták javításra, és átalakították őket StuG III G változatra, ami a normál StuK 40 L/48 löveg beépítését jelentette.
SIG 33B: A tűzerő tovább növelése érdekében 1941 folyamán az Alkett cég kifejlesztette a SIG 33B-t (Sturminfantriegeschütz 33B). Ennek a nehéz rohamlövegnek a főfegyverzetét egy 15 cm-es sIG33-as löveg adta, amelyet egy "doboz-szerű" teljesen zárt küzdőtérbe építettek be (megjegyzendő, hogy lényeges a különbség a SIG 33 és a sIG 33 írásmódja között! Előbbi - csupa nagybetűvel - a harcjárművet jelenti, míg utóbbi magára a lövegre vonatkozott). A sIG 33 rendkívüli tűzerővel rendelkezett: 38 kg tömegű lövedékét 4700 méteres távolságra volt képes pontosan kilőni. Az új rohamlöveg feladta az erődítmények, épületek rombolása volt. A löveg bal oldalára önvédelmi célból egy gömbcsuklós géppuskát is beépítettek. A SIG 33B lőszerkészlete 30 darab 15 cm-es gránátból és 600 darab 7.92 mm-es géppuska lőszerből állt. A jármű személyzetét 5 fő alkotta. A típus nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ezért 1941 decembere és 1942 októbere között mindössze 24 darab Sturminfantriegeschütz 33B típusú rohamlöveg készült. A típus kizárólag a keleti fronton fordult elő: 12 példány a Sturmgeschütz Abteilung 177 és 244 kötelékében harcolt Sztálingrádnál, ahol is mind odaveszett. A teljes legyártott mennyiség másik felét először a Sturminfanteriegeschütz-Batterie Lehr Battalion XVII kiképző zászlóaljhoz került, később pedig a 23. páncéloshadosztály állományába helyezték őket. A SIG 33B-k feladatát 1943-tól kezdve a sokkal hatékonyabb Sturmpanzer IV Brummbär-ek vették át.
Munitionpanzer StuG III Ausf G: 1944-ben és 1945-ben a StuG III Ausf G nagyjavításra visszarendelt, vagy sérült példányaiból építették át a StuG III lőszerszálltó változatát. A fegyverzetet kiszerelték, a páncéltestet pedig megnyitották. Ez a jármű volt hivatott a harcoló egységek lőszerrel való ellátását elvégezni. 
SdKfz 167 StuG IV: 1943-ban mutatkozott be ez a rohampáncélos. 1943 decemberétől 1945 márciusáig 1139 db került átadásra a Krupp-Gruson gyárban, bár ebből a darabszámból 31 db-ot PzKpfw IV-ből konvertáltak (alvázszámok: 89301-89400 és 100001-től). Ez a típus a PzKpfw IV és a StuG III keresztezéséből jött létre a termelés fokozása érdekében. A jól bevált felépítményt a PzKpfw IV alvázára építették, megtartva a StuK 40 L/48-as löveget. A szögletes kialakítású, csavarozott lövegpajzsot, egy darabból öntöttre cserélték. A StuG IV is négy fős legénységgel harcolt, és képességei is hasonlóak voltak, mint az elődtípusé. Páncélvédettségét a tábori szerelőműhelyekben némileg megnövelték, többek között köténylemezeléssel. Általában gyalogsági egységekhez kerültek ki, páncélvadász egységek csak elvétve jutottak hozzá.
SU-76i: A szovjet SU-76i önjáró lövegek a zsákmányolt StuG III-as és PzKpfw III-as járművek átalakításával készültek, melyek így jóval magasabbak, 2,38 m magasak lettek. Körülbelül 1200 db ilyen járművet alakítottak át a Vörös Hadsereg számára. Zárt felépítményt és 76,2 mm-es Zis-5-ös ágyút kaptak. A németek számos SU-76i-t zsákmányoltak, amit bevetettek a szovjetek ellen. Ezek fegyverzetét már nem alakították vissza, megmaradt a 76,2 mm-es löveg.
Wargame A StuG III-at nagyon sok gyártó gyártja 1:72 és 1:76 méretarányban is. Beszerzése nem jenelt különösebb problémát, bár a minőségre érdemes odafigyelni: az Airfix 1/76-os (1/72-ként árulják) StuG III G-je például kifejezetten csúnyácska, bár Wargame-hez talán még elmegy. Ajánlott kitek: Dragon, Trumpeter, Italeri.
Források Ezen összefoglaló elkészítésében az alább olvasható forrásokra támaszkodtam. Néhány esetben a források ellentmondanak egymásnak. Ez esetben a kézenfekvőbb, vagy a több forrásból alátámasztott adatot írtam le. http://en.wikipedia.org http://panzerkeil.dre.hu http://www.bibl.u-szeged.hu http://www.shift.sk http://www.wargamer.com http://www.geocities.com http://www.germanwarmachine.com http://www.onwar.com http://afvdb.50megs.com/germany/stug3.html Stephen Hart - Russel Hart: A II. Világháború Német Páncélosai Földi Pál: A III. Birodalom Páncélosai |
